- Ma csak mi ketten szórakozunk húgocskám. - simogattam meg az arcát. Nehézkesen ült fel a szemeit dörzsölgetve, mint egy édes kiscica és rögtön a nyakamba is mászott,így kaptam egy reggeli nagy ölelést,ami már nagyon hiányzott.
- Öltözzünk fel. - fejtettem le a karját a nyakaim körül,de már nyúlnom is kellett a vadul rezgő telefonom után.
- Hallo? –szorítottam a vállammal oda a fülemhez a készüléket,miközben a húgomra ráncigáltam fel a harisnyát.
- Min Hae nálad vannak a dossziék a reklámhoz?
- Ahh… basszus…- csaptam a számra a csúnya szó kiszaladásáért. - Egy fél óra múlva beviszem.
Úgy siettem,az öltözködéssel,hogy reggelit is elfelejtettem csinálni a húgomnak.
„Majd útközben veszek neki valamit” gondoltam magamban,mert már nagyon késésben voltam, s mivel Hanako hajnalban elment dolgozni,Shin a munka mellett tanul,Hongki meg még valószínűleg alszik így reggel fél 7-kor. Már a cipőt is felhúztuk,mikor észbe kaptam,hogy a húgom sapkája az ágyon maradt ,gyors mozdulatokkal rúgtam le magamról a cipőt és szaladtam vissza. Felkaptam a meleg ruhadarabot és egyenesen a húgom fejére húztam. Olyan gyorsasággal tettem rá,hogy nem látott ki alóla. Mind a ketten kacajban fakadtunk ki,ahogy igazgatni próbáltam a sapkát és a cipőmet is szerettem volna minél hamarabb a lábamon tudni.
A buszt is alig értük el,és végül reggelire csak egy kis tejet adtam neki oda a buszon,amit szívószállal szépen megivott,míg a végállomásra nem értünk.
Eun-a-t az apám titkárnőjére bíztam …
Loholtam fel a lépcsőkön a dossziékkal a kezemben,mikor nagy puffanás után a földön találtam magam,körülöttem a dossziékkal.
- Auu…- fogtam a fejem.
- Jól vagy?- nyújtotta felém a kezét egy sötét, rövid hajú jóképű férfi.
- Persze jól vagyok! –ugrottam fel magamtól. – Sajnálom!-hajoltam meg.
- Én vagyok a hibás,nem láttam ,hogy rohansz. - mosolygott rám,miközben én leguggoltam összeszedni az irataim. Próbált nekem segíteni,de már csak egy dossziét tudott felkapni a földről.
- Köszönöm!- vettem el a papírokat. - És sajnálom! –hajlongva távoztam és rohantam a kis csapathoz,hogy hozzá tudjanak látni a munkához.
- Itt vagyok!- vágtam ki a nagyterem ajtaját. - Sajnálom! –tettem le a hozományt az asztalra,miközben alig kaptam levegőt. Ma már nem tudom hányszor mondtam azt a szót,hogy „sajnálom”,de volt olyan érzésem,hogy nem utoljára. - Tényleg próbáltam sietni. - lihegtem még mindig.
- Köszönjük! Jó pihenést. - engedtek utamra,nekem se kellett több,már ott is hagytam őket.
Teljesen lefárasztott a reggeli hajsza,s mielőtt lementem volna a földszintre leültem a lépcső tetejére kifújni magam. Nagyon kevés ember volt bent így üres volt a folyosó.
- Jól vagy?- a kérdésre úgy megijedtem,hogy ugrottam egyet ültő helyemben. A szívemhez kaptam és úgy néztem a felettem magasodó idegenre.
- Ühm!- bólintottam az imént velem karambolozó férfira.
- Bocsánat,hogy megkérdeztem,csak aggódtam,hogy valami bajod lett.
- Nem,nem történt semmi baj velem. Köszönöm,hogy aggódsz,de most már mennem kell! – álltam fel és aprót hajolva leballagtam sebes léptekkel a lépcsőn.
- A szívinfarktust hozta rám ez a dörmögő medve…- néztem vissza a lépcső tetejére,ahol már nem állt senki.
- Hallucinálok? – húztam össze a szemöldököm és a körmömet rágva tértem vissza apám rezidenciája elé.
- Elnézést Ahjumma… Hol van a húgom?
- Bent!- lendítette mutatóujját az iroda ajtaja felé.
Torkomban egy elég nagy gombóc gyűlt össze, akárhányszor átléptem apám irodájának küszöbét.
Kisebb bólogatások közepette akartam távozni,de még visszafordultam.
- Ahjumma?
- Igen?
- Dolgozik itt egy magas,sötét hajú,jóképű férfi,akinek mély hangja van?
- Nem tudok róla! –nyugtázta ennyivel az egészet, újra a bólogatás és benyitottam az ajtón. A kis családom látványa még soha nem volt ilyen és amit a szemem látott az agyam nem tudta felfogni. A húgom, apám térdén lovacskázott és hangosan kacagtak mind a ketten. Aput,nem láttam nevetni,mióta anyu meghalt és mikor engem meglátott arckifejezése villám sebességgel változott meg csupa komolyságra és még a játékot is abbahagyták. Köszönésképpen meghajoltam és közelebb mentem.
- Mehetünk Eun-a? – mosolyogtam bólogató húgocskámra,akinek két kis copfja ide-oda mozgott. Átvettem az ölembe és már indultunk is egy integetés után.
- Holnap jön a gyakornok akiről beszéltem! Egy hónappal hamarabb kezd,úgy hogy ne szúrd el.
- Igenis főnök! – léptem ki az ajtón úgy,hogy alig néztem vissza apámra… teljesen rá vall,hogy a kis családi idillnek látszó képbe bele ne csempésszé a munkát.
A házunkhoz közeli kis játszóházba mentünk,ahol találkoztunk Eun-a óvodás csoporttársával,akivel jókat játszottak. Az anyukáját Nanami-nak hívják Japán származású és nagyon aranyosan elbeszélgetett velem,miközben néztük „gyermekeink” játszadozását.A nagy terem teli volt hatalmas színes építményekkel,kizárólag gyerekeknek. A legnépszerűbb a zöld házikó volt rózsaszín tetővel,amibe a gyerekek szinte felváltva jártak be és ki. A szőnyeg egy darabja valódi fű hatását keltette és ahogy ráléptem ugyanolyan puha is volt. A kislányok vígan babáztak ezen a puha szőnyegen,nem messzire ki volt építve egy hely az építőkockázó gyerkőcöknek, itt ült a húgom is Sachiko társaságában. Az anyukák mosolyogva mesélték egymásnak,milyen hamar megtanultak járni és beszélni csemetéik,ami meglehetősen furcsa érzéseket keltett bennem,mert kakukktojásnak éreztem magam.
Kisebb sokk ért,mikor a húgom keserves sírásba kezdett és ahogy odarohantam nem tudtam semmivel megvigasztalni,csak a nyakamba fúródott és keservesen sírt tovább. Leültettem a puha szőnyegre,de még mindig el volt keseredve.
- Mi a baj? –kérdeztem aggódva,miközben letöröltem arcáról a könnyeket,hisz végig figyeltem,semmi bántódása nem esett. Már Nanami is odajött,hogy mi a probléma,mikor a húgom nagy nehezen kinyögte.
- Sachiko azt mondta hogy azért hagyott el az anyukám,mert rossz gyerek vagyok!
Nanami-ra néztem aki teljesen meg volt lepődve,de nekem most Eun-a-val kellett foglalkoznom.
- Eun-a! - letérdeltem elé és felvettem az ölembe,erősen magamhoz szorítottam míg ő a vállamra hajtotta a fejét.
- Nem vagy rossz gyerek! És anya nem hagyott el minket! – simogattam meg a hátát,mire sírása picit csillapodott. – Most pedig nem szomorkodunk,hanem játszunk,mert ezért vagyunk itt. Gyerünk! –bólintottam nagyot,amikor a szemébe néztem és bíztató mosolyt küldtem felé. Az ő arcán is megjelent egy halovány mosoly. Ezek után sem lett sokkal jobb kedve,ami nagyon bántott,csak ült a szőnyegen egy képes mesekönyvet lapozgatva.
- Sajnálom hogy Sachiko olyan dolgokat mondott- szabadkozott Nanami. Mérges nem voltam ,de szomorú igen.
- Semmi baj! – küldtem felé egy mosolyt,mert láttam,mennyire őszinte a bocsánatkérése.
- Nagyon letört szegényke és…- mondókáját telefonom csörgése szakította félbe. Ránéztem a kijelzőre: „ répafej”
- Bocsánat ezt fel kell vennem! – Felálltam a kis padról és lassan távoztam beszélgetőpartnerem mellől.
- Hallo?- támaszkodtam neki az ajtófélfának és onnan néztem szomorkodó kishúgom.
- Hol vagy? – kérdezte mérgesnek tűnő hangon.
- Mi az, hogy hol vagy? –háborodtam fel,mintha én bármiféle magyarázattal is tartoznék neki. - Egyébként a közeli játszó házba. - mondtam sértődötten,mert ideges voltam.
- Ne haragudj,hogy így kérdeztem! Ugye nem haragszol? –hallottam a hangján,hogy bánja a nem odaillő hangnemet.
- Nem! – hunytam le a szemem nyugtázva az egészet. – Mi a baj,miért hívtál?
- Egy órája már biztos van,hogy keresem a kimosott ruháimat a fürdőben.
- Még tegnap este kivasaltam és reggel leraktam kanapéra,mert nem akartam reggel zavarni. Nem látsz a szemedtől?
- Tényleg??? –lepődött meg. - Ott nem kerestem,de… te kivasaltad a ruhám?- esett le neki mit mondtam.
- Igen.
- Egy angyal vagy! –hallottam repkedő hangját a telefonban.
- Igen…- ismételtem meg, csak más hanglejtéssel.
- Valami baj van? –gyanakodott a vonal túlsó végén.
- Ami azt illeti van…- Isten tudja miért,talán mert nagyon bántott Eun-a bánata,de elkezdtem neki panaszkodni.
- Eun-a nagyon szomorú és nem tudom megvigasztalni… Ma azt mondták neki,hogy anyu azért ment el,mert ő egy rossz gyerek… Én csak egy vidám napot akartam neki szerezni,ehelyett,most szomorúbb mint az elmúlt hetekben… - hangom kezdett eltorzulni.
- Nyugodj meg! Adj neki egy kis időt,hogy helyrerakja a saját piciny lelkivilágát,foglalkozz vele,nevess vele és ő is fog! Én tudod nem értek a gyerekekhez,de szerintem ha játszotok,akkor biztos nevetni fog és a mostani rossz kedve tovaszáll majd.
- Rendben! – mondtam egyszerűen ,mert mást nem tudtam abban a pillanatban hozzáfűzni,ugyanolyan szomorú voltam,mint a húgom.
- Akkor Fighting,majd beszélünk! Leteszem! –és így is tett,mert a vonal túlsó végén csak a csend figyelt rám. Egy pillanatig még néztem az elsötétülő képernyőt,majd összecsuktam a készüléket.
A húgom ugyan úgy ült ott és lapozgatta a mesekönyvet,ki tudja,hogy mióta már. Az idő ment és próbáltam egy kis építőkockázással elütni az időt. Egyre magasabbra raktuk a mintás fakockákat és mikor leborult a húgom nagy élvezettel kacagott fel.
- Lee Eun-a?– kiáltott egy fülemnek ismerős hang.
- Lee Eun-a! –szaladt felénk egy krém színű medvének öltözött idegen. Megállt előttünk,hirtelen guggolt le és felkapta a húgom,csak nyúltam utánuk,hogy hova viszi,de nem vitte sehova,hanem repülőset játszva körbe-körbe szaladgált vele a teremben. A gyerekek először csak nézték,majd a cirkuszi mutatványait látva még az anyukák is nevettek. Végül bedobta a húgom a színes labdák közé. A fején ide-oda billeget a maci jelmez fej része, így egyik kezével kénytelen volt megtartani azt,míg bemászott a húgomhoz,akit össze-vissza csiklandozott. A gyerekek mind bemásztak a labdás medencébe és szinte szétráncigálták az idegent. Én pedig onnan a földről figyeltem az alig 10 perces műsort. A végén ölbe vette a húgom és egy nagy ölelés kíséretében hozta felém,majd rögtön át is adta és a kijárat felé vette az irányt.
- Ne menj el maci! –kiabált a húgom.
A rejtélyes idegen visszafordult és integetett nekünk azzal a macis mosollyal amin nem tudott változtatni.
- Megfognád egy picit?- nyomtam Nanami kezébe a húgom aprócska testét. A mackó után szaladtam,aki a folyosón ballagott.
- Ezt a járást ezer közül is megismerem. – tettem csípőre a kezem és a fejemet rázva futásnak indultam elkapva a kezét, magam után vonszoltam. Addig futottam míg nem találtam egy üres játszó szobát és oda mentem be. Megálltam vele szemben, egy ideig tétováztam majd mindkét kezem megindult a „mackó” feje felé. Óvatosan leemeltem az idegenről és bár sejtettem kivel is állok szemben,mégis mikor megláttam az arcát görcsösen szorítottam a mellkasomhoz a nagy jelmez fejet. De ő csak állt, azzal a szokásos óriás Hong ki mosollyal és csücsörítve nézett le rám.
- Nincs jobb dolgod?- szaladt ki a számon hírtelen.- Ami azt illeti találkozóm lenne valakivel. - mosolyogva ráztam a fejem, a jelmezben le volt izzadva,de nem fáradt el,mert a napi koncertezés miatt edzésben van. Nagyon hálásnak éreztem magam és megkönnyebbültem ,amiért a húgom olyan felszabadultan kacagott.
- Köszönöm!- néztem a mackó fülét,mert nem mertem a szemeibe nézni.
- Én is!
- Te mit köszönsz? – végül csak összetalálkozott a tekintetünk.
- Hogy kivasaltad a cuccaim.
- És így próbáltad meghálálni? – nevettem el magam.
- Csak próbálkozom… - Halk zenére lettem figyelmes és csak akkor jöttem rá,hogy Hong ki telefonja csörög,mikor elkezdett turkálni a jelmezében…
- Megvagy! –emelte rögtön füléhez – Negyed óra múlva ott vagyok Hana!
„A barátnője” ütött szöget a fejemben.
- Mennem kell! –vette el tőlem a maci fejet és visszarakta a fejére.
- Így mész haza? –szóltam utána kissé letört hangon.
- Muszáj lesz! – intett és tova is szaladt a kijárat felé majd eltűnt mögötte. Egy furcsa érzés kerített hatalmába a mellkasom nehéznek éreztem így egy torokköszörülés kíséretében erősen simogatni kezdtem!
A húgom nagyon boldog volt, de engem fogva tartott az a kényelmetlen érzés,ami belül feszegetett. A hó odakint óriás pelyhekben hullt,egy újabb vastag réteget szórva a tájra. Már sötét volt,mikor hazafelé indultunk és Szöul lámpáinak fényébe nézve, amikben feltűntek a hópihék, azon gondolkodtam: „vajon leszek én még szerelmes?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése