33. fejezet THE END

Sziasztok! Először is szeretnék elnézést kérni, amiért olyan sokára hoztam ezt az utolsó, rövid kis fejezetet.Volt bennem sokáig egy érzés, hogy nem akarom befejezni ezt a ficit és nem írtam egy ideig, nem gondolkodtam rajta, de mivel volt, aki várta a végét, így úgy gondoltam tartozom annyival azoknak, akik elolvasták ezt, hogy valahogy befejezem ennek a történetnek a végét. Ezzel a fejezettel Répafej és Minnie kalandjainak vége. Ez volt a második ficim és ugyan rengeteg hiba van benne, de a szívemhez nőtt ez a történet és mindennek ellenére jó lesz majd visszaolvasni később. Köszönöm szépen, hogy elnéztétek nekem a hibáimat, mint kezdő író és, hogy eljutottatok ide, ezekhez a sorokhoz! <3

Min  Hae Pov.

A lakásom poros kis lyuknak tűnt, s felkavaró volt minden nap az emlékek tengerében. Ha egyszer szerettél valakit tiszta szívből, soha nem felejted el. Soha nem fogom elfelejteni az itt töltött időket. Még akkor is, mikor bezártam régi lakásom ajtaját egy jó időre, csak a szomszéd lakás ajtajára néztem és felidéztem az elmémbe ívódott emlékeket. Nagyot sóhajtva fordítottam hátat az életemnek, hogy elkezdjek egy újat, egy új helyen. A bőröndöm kerekei zakatoltak mögöttem, ahogy végigmentem a folyosón.

Tae Woo háza előtt tett ki a taxi, s tudtam, hogy amit tenni fogok, talán életem legjobb döntése lesz. Álmos arccal nyitott nekem ajtót és nagyon meglepődött, hogy látott. A bőröndöm a taxiban maradt, időzni sem akartam sokat, hisz nem tehettem meg. Talán Tae Woo lett volna az az ember, akit szerethettem volna, ha nem szerettem volna bele egy idolba reménytelenül. A szívemet képtelen voltam neki adni, s ezt Ő jól tudta. Lehúztam a kezemről a gyűrűt és a tenyerébe tettem.
- Sajnálom… Nem tehetem ezt veled. – mondtam szomorúan.
- Tudtam, hogy eljön ez a nap. - zárta össze a tenyerét. – Elmész? – kérdezte, amire csak bólintással feleltem. – Ugye beszélni fogunk?
- Nagyon szomorú lennék, ha a barátságunknak ez lenne a vége.
- Sosem felejtelek el…
   Azt kívántam bárcsak ne mondana ilyeneket, hogy a sírás, ami fojtogat, szűnjön meg és szálljon el vele a szomorúságom. – Vigyázz magatokra! – mosolygott rám keserűen, s én is mosolyt erőltettem az arcomra.
- Úgy lesz. – mondtam, s hátrálva két lépést az ajtóból, megfordultam, s elmentem. Ahogy hátrahagytam a könnyeim utat törtek maguknak, s meg sem akartak állni.
- Jól van Agasshi? – kérdezte a sofőr.
- Csak vigyen a reptérre…
Elindult velem az autó, s azután pár órával az államokban szálltam ki egy másik taxiból. Shin már várt rám újdonsült otthonunkban.
- Jól érzed magad?
- Tökéletesen. Fárasztó volt az út.
- Pihenj le. – vezetett a szobámba, s magamra hagyott. Egy óra alvás után már épp nyitottam az ajtót, mikor meghallottam Shin-t telefonon beszélgetni, de csak a végére értem ki a nappaliba.
„Jelenleg alszik. Majd még beszélünk.”
- Kivel beszéltél? – arcán meglepettség kúszott át és dadogni kezdett.
- Én… Én… Csak…
- Tae Woo volt az?
- Ahh igen. – ismerte be, s kissé lazított feszült testtartásán. Fáradt voltam, friss levegőre vágytam, így kimentem az erkélyre, hogy szívjak magamba egy kis friss levegőt. A kilátás nem volt valami csodás, ugyanis egy nagy parkolóra nézett, de legalább kellemes szellő fújt a második emeleti erkélyen, ami kifejezetten jól esett. Eldöntöttem, hogy elmegyek a vizsgálatokra és mindent rábízok Tae Woo-ra, aki helyettesít erre az időre. Apámmal telefonba közöltem, hogy állapotos vagyok és egy időre Amerikába költözök, de csak rám csapta a telefont. Tudom, hogy nem fogja tudni elfogadni, de úgy éreztem, hogy nincs más választásom. Már lassan két hónapja, hogy szakítottunk HongKival és még mindig nem tudom elengedni. Minden nap gondolok rá. Egy része bennem növekedik és sokszor elgondolkodtam rajta, mi lett volna, ha vele maradok és megtudja ezt az egész helyzetet? Valószínűleg katasztrófába torkollott volna.
- Mész valahova Shin? – kérdeztem egyik nap az épp indulni készülő fiút.
- Egy barátom érkezik, és ki megyek elé, de hamarosan visszaérek, hisz itt van a reptér nem messze.
- Ühm. – bólintottam és a kis íróasztalomhoz mentem írni. Amióta babát várok, minden nap naplót vezetek az állapotomról és az érzéseimről. Ma is így tettem, s mikor becsuktam kis virágos naplómat újra kimentem levegőzni a szeretett erkélyemre. Meglocsoltam a virágokat, s magamba szívva a levegőt, szétnéztem.
- Mi? – meredtem előre és néztem le a parkolóba. Megdörzsöltem a szemeimet. – Már hallucinálok is…- nevettem el magam, de mikor újra odanéztem tényleg ott állt HongKi. Alakját teljesen ki lehetett venni, egy autónak dőlve. Először nem hittem el, de mikor felém integetett, gondolkodás nélkül rohanni kezdtem a lifthez, ami nem akart jönni. Attól féltem, hogy mire leérek, el fog tűnni, így a lépcsőn száguldottam lefelé. Kifulladva érkeztem meg a parkolóba.
- Bolond vagy? – förmedt rám Hong Ki. – Vigyáznod kell magatokra! – legörbült a szám és kissé mérges lettem, amiért az első szavaiban két hónap után lekiabálja a fejem.
- Ne vágj ilyen arcot. – ölelt magához. Olyan jó volt, már annyira vágytam erre. – Miért nem mondtad el? – a lélegzetem is megakadt és kikerekedtek a szemeim. Eltoltam magam tőle.
- Hogy tudtad meg?
- Shin mondta el tegnap telefonba a reggeli járattal jöttem is ide. Hogy gondoltad, hogy hazudsz nekem? Tudod milyen volt elviselnem azt a gondolatot, hogy Tae Woo gyerekét várod, hogy hozzá fogsz menni? Tudod miken mentem keresztül?
- És te tudod, hogy én min megyek keresztül? – vágtam neki vissza.
- Sajnálom. Az én hibám… - arcán szomorúság suhant át.
- Jól vagyunk. – mosolyogtam rá, miközben a hasamat simítottam meg.
- Sose hagylak el titeket. - Megcsókolt és abban a csókban éreztem, hogy mi összetartozunk, akármi is történik. Az ígéretét, betartotta és ugyan nem mentem vele vissza Koreába, hanem Amerikában szültem meg a kislányunkat, aki a Lee Cho Hee nevet kapta és a legnagyobb boldogságot hozta az életünkbe. Minden tökéletesen és fokozott figyelem mellett zajlott le, és amint megerősödtem visszatértem a hazámba. Ahogy apám meglátta Cho Hee-t, sírva vette kézbe és ezzel nem csak Hong Ki-hoz hozott közelebb, de a családomhoz is. Visszakaptam a húgomat és egy gyönyörű házban neveltem mindkettőjüket, az ujjamon egy gyémánt ígérettel, hogy mindig szeretni fognak minket. Semmi többre nem vágytam akkor, hisz tudtam, ez több mint amit kaphattam volna az élettől.  

~VÉGE~ 

32. fejezet Ezekután nem tudom mi fog történni...

Pattanásig feszültek az idegeim,csak el akartam onnan menni,hogy a méreg, a sértettség és a harag elillanjon belőlem és ne mondjak,vagy tegyek olyat,amit a későbbiekben megbánnék. Bármennyire is felkavart a dolog a zajra a hátam mögött megijedtem és csak akkor vettem észre,hogy mi is történt mikor megfordultam.
- Minnie!!! – szaladtam oda a földön fekvő lányhoz. Haja lazán tekergőzött a földön,de nem válaszolt,hiába szólítottam,így ölbe kaptam és rohantam ki vele a kocsihoz. A lába vérzett,nem tudom mi történt,nem vettem észre,hogy megsérült,mert elhomályosította a látásom az a bizonyos köd.

- Úr Isten! –szaladt oda Hanako hozzánk,miközben én a hátsó ülésre tettem be a magáról nem tudó Min Hae-t. A többiek ,a kezükből mindent eldobva rohantak oda.
- Mi történt? – kérdezte Shin,közben Hanako beült Minnie mellé,én pedig intettem Min Hwan-nak,hogy üljön be mellém.
- Hirtelen összeesett,nem tudom mi történt…- ültem be idegesen a volán elé. – Hozzatok be neki ruhát a kórházba. Később gyertek utánunk. Láttam,hogy Tae Woo próbált közbeszólni,de akkor már be is indítottam a motort és elhajtottam. Elég ideges voltam,nem akartam,hogy még az ő jelenléte is idegesítsen,pedig tudtam,hogy joga van a mennyasszonyával lenni,de nem akartam és tettem is róla,hogy ne így legyen.
- Min Hae! – simította ki a haját az arcából, csak a visszapillantó tükörből néztem őket.
- Nagyon vérzik a lába?
- Eléggé… Úgy látom valamibe csúnyán belelépett…
- Hol az elsősegély doboz? Tegyünk rá valami kötést.
- Hyung elvitte kicseréltetni,mert már régi volt…
-A francba!!! – Indekszeltem és lehajtottam a megállóba,lekaptam a pulóverem majd az atlétám és hátraadtam Hanako-nak,aki kicsit megszeppent zavarában,de gyorsan el is illant.
- Nem piszkos,tekerd rá,csak segít valamit. –visszavettem a pulcsim és már tapostam is a gázra…
- Nem értem,mitől lett ilyen rosszul ,ilyen rövid idő alatt… - ráztam a fejem,ideges voltam és magamat hibáztattam.
- Már hosszú ideje csak a munkájába temetkezik,volt olyan,hogy egy egész éjszakát és egy napot is átdolgozott,teljesen kimerült,folyamatos stressz hatás alatt van,nem csoda,hogy rosszul van…

Kicsit úgy éreztem,hogy még ő sem lépett rajtam túl,hiába más gyűrűjét viseli az ujján,s ez a gondolat még a vizsgálatok alatt is foglalkoztatott. Bár mire a kórházba értünk felébredt,de a vizsgálatok után infúzióra kötötték és újra aludt. Semmi mást nem tudtunk,csak,hogy annyira vérszegény,hogy olykor szédülést tapasztalhatott. Reggel biztosan többet tudunk…

Min Hae Pov:

Nem tudtam,hogy hol vagyok,a dolgok úgy összemosódtak bennem,de tisztán emlékeztem,hogy veszekedtünk Hongkival. A mennyezet hófehér volt,a jobb oldalamon infúziós zacskó lógott,ami már az utolsó cseppeket engedte ki magából.
Hanako az ágyamra támaszkodva aludt,míg szemem Hongkin és Tae Woo-n akadt meg. Egymástól távol,a szoba két sarkában foglaltak helyet és úgy aludtak. A teremben Shin és Minhwan is ott volt,mintha egy egész csorda vigyázott volna rám. Hálás voltam a barátaimért,akkor egy hihetetlen érzés kerített hatalmába és fojtogatott a sírás. A nap első sugarai az arcomba csaptak,ahogy felültem az ágyon.
- Hana! –suttogtam a barátnőmnek,aki az első szólításra ébredezni kezdett,s tág szemekkel nézett rám.
- Pssszt! –tettem az ujjam a szám elé,jelezve,hogy ne ébresszük fel a többieket.
- Jól vagy?
- Igen! Olyan jót aludtam,teljesen jól érzem magam és kipihentnek. Mondott valami lényegeset az orvos a vérszegénységemen kívül?
- Min Hae! Eddig nem mertem mondani a többiek előtt,de az orvos azt mondta,hogy 6 hetes terhes vagy.
- Ne viccelj ilyenekkel. –kuncogtam zavarodottan.
- Nem viccelek Min Hae!Az orvos mondta,nem találnék ki ilyeneket.

Hirtelen a világ zavaros lett,nem tudtam,hogy mit fogok tenni és alig kaptam levegőt. A légszomj,görcsösen tört rám és furcsán vettem a levegőt… összetörtem…
- Min Hae! Nyugi!
- Mi történt? – pattantak fel a többiek.
- Min Hae nyugodj meg! Kérlek.
- Mondjátok már,hogy mi történt? – Hongki ideges volt,míg Tae Woo a kezemet fogta én pedig Hanako kezét szorítottam,s ő értette,hogy miért. Nem szólt semmit,csak simogatta a hátam míg a görcs elmúlt és csak forró könnyeim csordultak le az arcomon.
- Mindjárt jön az orvos rohant be Shin.
- Nem kellett volna…
- Miért? – nézett értetlenül Hanako-ra. Mély levegőt vettem ,s uralkodtam magamon.
- Minden rendben fiúk,semmi bajom. –majd barátnőmre néztem fel kétségbeesetten és megkérdeztem tőle:
- Ugye minden rendben lesz?
- Hát persze! – válaszolta lágy hangon és már meg is érkezett az orvos.
- Hogy van a kismama? – lépett az ágyam mellé,elmondva mindent a barátaimnak.
- Semmi bajom doktor úr,csak egy kis légszomjam volt,de már rendben vagyok. - mondtam neki,miközben megvizsgálta a pupillám és megnyomkodta a nyirokcsomóim.
- A várandóság alatt fokozott figyelmet kell szentelnie a pihenésre és a táplálkozásra.
- Rendben! – mondtam lehangolóan.
- Akkor,ha gondolja,saját felelősségre hazamehet,csak az eredményeket kell megvárnia,bár lehet,hogy el fog tartani egy ideig,de addig csak pihenjen.
- Köszönöm. –mosolyogtam fel rá.
A többiek tátott szájjal néztek rám,Shin csak nyelt pislogva,Min Hwan azt sem tudta,hogy hogyan reagáljon,míg Hongki arca a csalódottságtól volt eltorzult. Tae Woo,mintha meg sem lepődött volna…
- Sajnálom srácok,hogy rátok ijesztettem,de mint látjátok,nincs semmi bajom.
- Egy frászt… - mondta mérgesen Hongki, én csak néztem rá,mert nem tudtam mit is mondhatnék neki.
- Hogy tehetted ezt vele? –támadta le Tae Woo-t.- Nem tudod,hogy bele is halhat a szülésbe? Ennyire ismered a mennyasszonyod?
- Hong Ki fejezd be! – csitítottam,de Tae Woo nem válaszolt,mint akit meg sem lepett mindez.
- Magamra hagynátok HongKi-val? –kértem meg a többieket,akik szó nélkül kimentek a kórteremből.
- Sajnálom Hong Ki,hogy így alakult,sajnálom,hogy feladtam azt,hogy szeretlek,én tényleg szerettelek,de annyira különbözik a világunk,hogy megijedtem a te világodtól. Te mitsem vettél észre az egészből,de most mérges vagy,amiért próbálok élni. Mond el,hogy mi bánt,ne kímélj!! Tudom,hogy nem érdemellek meg téged,tisztában vagyok vele,soha nem hittem,hogy ez az álom egyszer teljesül és látod,ahogy teljesült inkább feladtam,mert túl nehéznek tűnt.
- Soha nem utáltam még ennyire az idol életet,mint az elmúlt egy hónapban. Azt kívántam,bárcsak ne lennék híres és akkor biztos,hogy velem maradtál volna. Magamat hibáztattam,de már látom,hogy nekem is túl kell lépnem a dolgokon és élni a saját világomban a saját életemet. Sajnálom,hogy fájdalmat okoztunk egymásnak. - mondta olyan szomorúan,hogy belül elsírtam magam,de tudtam,hogy egy erős nőnek kell látszanom és úgy gondoltam,majd a sarokban lesz lehetőségem sírni,de most tartanom kell a látszatot. – El fogok költözni. – fordított hátat nekem és én a számba harapva tartottam vissza a könnyeim,miközben néztem a hátát,mindaddig,amíg lehetett. Az ablakon kinézve a nap ragyogott egy csodás napnak tűnt,nekem mégis maradandó emlék lesz,míg élek. Épphogy felültem az ágyon Tae Woo is bejött. Azt kívántam,hogy csak egy kicsit hadd felejtsem el az előbbi beszélgetést,de jött egy újabb kellemetlen társalgás.
- Jól vagy? Láttam Hong Ki elég viharosan távozott…
- Jól vagyok! Tae Woo! Sajnálom én…
- Már tudtam róla tegnap este. Beszéltem az orvossal.
- Furcsa is volt,hogy nem lepődtél meg. Tényleg sajnálom,nem tudom mit tehetnék,vagy mit mondhatnék neked. - próbáltam lehúzni a gyűrűt az ujjamról,de megállított.
- Bármi is történt én akkor is szeretlek és nem érdekel,hogy milyen helyzetbe kerültünk,én meg akarlak védeni apádtól,a világtól és mindentől.
- Tae Woo! Még akkor is,ha nem a te gyerekedet kell felnevelned?
- Engem fog apának szólítani,én leszek az apja.
- Nem hozhatsz értem ilyen áldozatot.
- Nekem ez nem áldozat Min Hae! Mondtam már neked,hogy szeretlek és ez akkor sem változott,mikor megtudtam ,hogy babát vársz,nem mondom,hogy nem fájt,rettenetesen fájt,az éjszaka őrjöngtem,ittam és csak kószáltam a környéken,de visszatértem ide,láttam az arcod és annyira ártatlannak tűntél,akkor tudatosult bennem,hogy te ezt még nem tudod és hogy biztos nem így tervezted. Annyi mindenen gondolkoztam Min Hae! – hadarta el az egészet és a szívemben a nyomasztó érzés nem akart szűnni. – kérlek tartsd meg a gyűrűt és gondolkozz el rajta. Én meg tudlak védeni…
Tudtam,hogy hálásnak kell lennem,amiért ennyire szeret,de nem tudtam viszonozni az érzéseit és nem tudtam,hogy valaha fogom-e tudni.




A házba visszaérve,tudtam,hogy Hongki már nem lesz ott,ahogy azt is tudtam,hogy mire én hazaérek már nem lesz a szomszédom.

31. fejezet! Azt hittem továbbléptem...

Hosszú habozás után úgy döntöttem,hogy visszaköltözöm a lakásomba… A projekt kész lett és sikeresen beadtuk a pályázatra,már csak az eredményekre várunk lázasan.
Nem sok holmim volt,de amim volt,azt összeszedtem és visszaindultam oda,ahol annyi emlék vett körül. A lakás szinte semmit nem változott a rendetlenséget leszámítva,de azokon kívül,minden olyan volt,mint mikor itt hagytam,csak én változtam meg.
A konyhában pizzás dobozok és üdítős üvegek szerte szét,mintha egy éve nem lett volna takarítva a konyha. A szétrágott pizza szeletekről a feltét úgy volt leharapdálva,mintha egerek pusztítottak volna a terepen,de tudtam,hogy csak egy nagy egér volt a tettes,aki meg is jelent csíkos kis pizsamában,ásítozva.
- Noona! Hazajöttél? – ért fülig a szája.
- Mégis mi ez a kupi? –emeltem fel egy szelet pizzát két ujjal.
- Bocsi. Nem volt időm takarítani.
- Mikor takarítottál utoljára?
- Hmm… - emelte a mennyezetre a tekintetét. - Egy hete?
- Ezt tőlem kérdezed? Most azonnal  takarítsd el ezt a malac ólat!
- Később Noona! – szaladt a fürdő felé.
- Hej! Állj meg! - még idejében elkaptam az ajtót,így nem tudta bezárni.
- Noona,mennem kell az egyetemre!
- Addig innen nem mész sehová,míg nem takarítod ki a retket,amit csináltál,lassan kimásznak belőle a kukacok.
- Te mindig annyit túlzol! –nyomta az ajtót,de nem tudta bezárni,mert én is nyomtam.
- Igen? Persze! Akkor azért zöld már az egész…
- Fúj,fejezd be! Nem igaz!
- Akkor is te fogod eltakarítani. Nem vagyok a csicskád.
- Noona,ne csináld ezt!Ennyire be akarsz velem jönni fürdeni? Akkor beengedlek!
- Ne álmodozz! Nem fogom hagyni,hogy bezárd az ajtót. - nyomtam erősebben és jobban sikerült kifeszítenem az ajtót.
- De Noona,mit tegyek,már félig letoltam a nadrágom,ha most kinyitod,meg fogod látni.
Az erőm egy pillanatra elfogyott a hallottak miatt,így már csak a kattanó zárat hallottam.
- Te kis dög! Hazudtál,csak,hogy elbizonytalaníts. – hallottam halk kuncogását az ajtó mögül. - Jössz te még ki is! – csaptam tenyérrel egy utolsót az ajtóra,majd rohantam a telefonomhoz,ami nem tudom,hogy mióta csöröghetett, nem hallottam,mert el voltam ügyes bajos dolgainkkal foglalva. A szociális életem mostanában a kis fehér készülékemen keresztül zajlik és sehogy sem tudom kizökkenteni magamat a mindennapokból. Rá kellett jönnöm,hogy a régi szép idők már nem jönnek vissza. Ha jobban belegondoltam,hiányzik a zaj a házból. A húgom hisztije,Hongki dalolászásai,a néha összeröffent barátok és a rémtörténetek,amiken annyit nevettünk és izgultunk. Ahogy ezekre gondoltam hiába sajgott a szívem,mégis mosolyt csalt az arcomra. Nagyon hiányzott a régi életem és csak tartottam a kezemben lévő telefont,ami megállás nélkül csengett,majd elhallgatott és újra rákezdte,mire felvettem. A kollega már nagyon el szerette volna újságolni,hogy pár órán belül meglesznek a pályázat eredményei. 10 perces munkamegbeszélés után tettem le és pont ekkor akart kisurranni mellettem gyerekkori barátom.
- Hova? Hova? –tettem csípőre a kezem.
- Noona!!! Esküszöm kitakarítok. - jött oda mellém.
- Arra sem voltál képes,hogy kividd a szemetet? –emeltem az orra elé a zsákot.
- Ez meg mi? – ragadta meg a kezem. Tudtam mire céloz,de nem tudtam kihúzni a kezem a szorításából. - Ez az amire gondolok? – fejem igenre bólintott. - Hong Ki megkérte a kezed?
- Nem! – vettem ki a kezem szorításából és elindultam az utcára,a konténerhez. –Hozzámegyek valaki máshoz.
- Miiiii? – sipított vékony hangon. – Ki az?
- Tae Woo …
- Mi? Mi? Mi? – dadogta,miközben a lépcsőn sétáltunk lefelé. – Miért?
- Nincs miértje,csak ideje férjhez mennem.
- Ilyen baromságot még soha életemben nem hallottam tőled.
- Megkért és én igent mondtam.
- Szerintem ez egy rossz ötlet. Biztos vagy benne? Mi lesz Hong Ki-val?
- Igen! Nincs mire várnom. Hongki és én szakítottunk és továbbléptünk.
- Tudsz te egyáltalán valamit is Hongki-ról mostanában? Tudod,hogy milyen nehéz neki?
- El tudom képzelni! Nekem sem könnyű. -  vágtam bele a szemetet a kukába. - Az interjúk és szereplések alapján semmi baja,így nincs miért aggódnom.
- Ja,semmi baj… Nagyot csalódtam benned. - fordított nekem hátat és ahogy láttam távolodni fehér ingjében,elfogott egy rossz érzés,a torkomban a könnyeim fojtogattak.
- Shin!- kiabáltam utána és nem gondolkodva rohantam , kiengedve oly sokat gyűjtögetett könnyeim. – Ne fordíts te is hátat nekem kérlek. Azt már nem viselem el. Annyira magányos vagyok.
- Noona! Semmi baj. Sajnálom,nem kellett volna olyan durván mondanom. Ne haragudj. Soha nem fogok hátat fordítani a családomnak.– talán a könnyeim vagy kétségbeesett arckifejezésem miatt mondta azokat a vigasztaló szavakat,de jól estek,hogy kizokoghattam a vállán magam. Nagyon szédültem,lerogytam a földre ezzel a szívbajt hoztam lakótársamra.
- Jól vagy?
- Persze,csak keveset aludtam mostanában és nagyon szédülök.
- Menjünk.!Felkísérlek. - közben az órájára nézett és karon ragadt.
- Ani! Menj az egyetemre,kutya bajom. Felmegyek és alszom.
- Biztos? – elbizonytalanodva nézett rám,majd mikor vadul bólogattam,megnyugodott és elsietett. Pedig nem voltam jól,a bólogatás után újabb szédülés jött rám,de felmentem és egy fél órát aludtam.  Többet nem tudtam .Túl sok stressz ért mostanában,így alvás helyett úgy döntöttem nem várom meg  kedves barátom a takarítással,mert érdekes szagok kezdtek el terjengeni az egész lakásban. Kinyitottam az ablakokat,hogy kiszellőzzön a ház és gumikesztyűt húzva estem neki a takarításnak.
- Elfogyott a tisztítószer…  Most le kell mennem a szupermarketbe. - húztam le a kesztyűket a kezeimről és a táskám felkapva indultam el. Alig értem ki az ajtón az ismerős dallam megszólalt a táskám mélyéről. A vonal végén Tae Woo szólalt meg:

-          Én szerettem volna neked elújságolni,hogy megnyerted a pályázatot.

-           Vííííííííí- visítottam toporzékolva az ajtóm előtt. – Tényleg?

-          Igen! –erősítette meg a hallottakat. A szívem vadul dobogott örömömben.

-          Ezt meg kell ünnepelni! Hol ü…- hagytam abba hirtelen a mondatot,mikor megláttam Hong Ki-t az ajtójában állva. Apró fej billentéssel üdvözöltem.

 Mintha semmit sem változott volna,de biztos változott a haján kívül talán a szíve is. Aranyosnak találtam a kis copfot a tarkóján,mindig szerettem,ha hosszabb haja van ,ezt ő is tudta,bár az Ő véleménye,hogy elég meleg hatást keltett a debütálási  időszaka,az én véleményem szerint nagyon aranyos volt. Annyira elmerengtem a gondolataimban,hogy észre sem vettem,hogy a nevemen szólítanak a telefon túlsó végén.
- Ahh Tae Woo! Itt vagyok,ne haragudj. Egy hét Jejun tökéletes lesz. – fordítottam hátat Hongki-nak és futottam lefelé a lépcsőn.
Féltem,hogy Hongki mit fog gondolni rólam,ha kiderül,hogy Tae Woo-val összeházasodunk,aggasztott és ha erre gondoltam majd megőrültem. Próbáltam a takarítással elterelni a gondolataimat és Hanako-t is meghívtam Jaeju-ra. Szerencsénkre beleesett egy olyan ünnep is,amikor 4 napig nem kell dolgoznunk és egy hétvége. Péntek este volt és Szombaton hajnalban indult a gépünk. Hanako csak a következő járattal tudott jönni,mert a reggeli műsort még kénytelen volt levezetni. Persze én szívszakadva vártam a barátnőmre,akivel mostanság túl keveset találkozom,hisz még az eljegyzésemről sem tud. Telefonon nem igazán akartam közölni,személyesen jobb ezeket a dolgokat intézni,bár attól is féltem,ha találkozunk és elmondom neki a jelenlegi helyzetem,akkor képes engem seggbe rúgni.
Tae Woo elhívott egy kis tengerparti sétára, a forró nyári levegő égette a bőrünket a lábunknak csapódó fodrozódó habok,üdítően hatottak ránk. Tae Woo incselkedve   fröcskölt le.
- Hej! Vizes leszek!
- Nem baj! – hajolt le és még többet fröcskölt rám. Észre sem vettem,de olyan jól szórakoztunk,mint két gyerek.  Kicsit vizesen sétáltunk vissza,de nagyon vidáman,mikor a kis  behajtón leparkolt egy nagy fehér busz,amiből kiszálltak a barátaim. Rohantam réglátott barátaim felé integetve. Minari gratulálva ölelt meg és hihetetlenül jól esett,hogy hiányolt.
- Hogy vagy Noona? Rég találkoztunk.
- Hogy-hogy itt vagytok?
- El sem hiszem,hogy most először vagyunk Jejun nyaralás céljából. Eddig mindig csak a munka volt,de most sikerült magunknak kiharcolni egy kis pihenőt,vagyis ebben nagy szerepe volt Hanako-nak is.
- Nagyon örülök neki,hogy itt vagytok.  –simogattam meg a karját barátian. – Min Hwan! te egyre izmosabb vagy. –kacsintottam rá cinkosan,mire csak elnevette magát. A többiek is üdvözöltek,Hanako-t is megöleltem,s a válla felett láttam kiszállni a kocsiból Hongki-t,ahogy kisegít a furgonból egy lányt. Összeakadt a tekintetünk és egy bíztató mosollyal tudatosult bennem,hogy továbblépett.
- Olyan büszke vagyok rád. –zökkentett kis Hongki-val való szemezésemből Hanako.
- Köszönöm. Örülök neki,hogy itt vagytok. Csak egy ismeretlen arc van köztetek.
- Ja,őt Hongki hozta magával,valamilyen Jung Ah. Az FNC-nél dolgozik.
- Ahh szóval ő Jung Ah. – néztem a szoknyás lányt.
- Ismered?
- Nem igazán,csak hallottam már a nevét. Örömmel tapasztalom,hogy Hong Ki továbblépett. - mosolyogtam rá.
- Min Hae nem úgy van,ahogy gondolod…

- Semmi baj Hanako,majd később nekem is vannak híreim neked. - szakítottam félbe és odamentem üdvözölni a többieket.
Mindenki elfoglalta a számára kedvező szobát az óriási házban,ami a Tae Woo családjáé volt. Az ablakomból csodás kilátás nyílt a tengerre a madarak csicsergése nyugalmat árasztott szerte a környéken. Kopogásra az ajtó felé néztem.
- Bejöhetek? – érdeklődött bedugott fejjel Hanako.
- Persze,gyere be.
- Csak azt mondtad híreid vannak nekem és szerettem volna már tudni. Túl kíváncsi vagyok.
- Nem könnyű ezt elmondanom…
- Várj! Mielőtt bármit is mondanál. - tette fel a kezét. – Egy kérdésem van.
- Mond csak.
- Zavar,hogy elhoztam a fiúkat?Nem gondoltam bele,hogy esetleg téged bánthat az,hogy Hongki is jött. Én csak szerettem volna,ha rendezni tudjátok a dolgokat. Tudom,hogy nem könnyű,de annyira hirtelen szakítottatok és annyira rosszul néztek ki.niztos meg tudjátok oldani…
- Hanako! Hozzámegyek Tae Woo-hoz. –hadartam el gyorsan. A barátnőm eltátott szájjal fagyott meg és csak pislogott rám,nagy barna szemeivel.
- Miiiii? –sikított vékony hangon,én meg csak a nyakam húztam,várva mikor ver vállon. – Te tiszta hülye vagy. Esküszöm,ebből még baj lesz.
- Nem szabad megtudnia senkinek. Kérlek!
- Akkor sem vagy normális. Nem is szereted! – magyarázta nekem idegesen.
- Apám akarta így. Nem igazán tudok mást tenni,ha vissza akarom kapni a húgom. Mellesleg majd beleszeretek,jó ember. Nem te akartál vele összehozni még karácsonykor?
- Persze,az még azelőtt volt,mielőtt össze nem jöttél Hongki-val. Hongki nagyon pipa lesz,ha ezt megtudja.
- Nincs már közünk egymáshoz,ő is túllépett már a dolgokon és én is.
- Valóban túlléptetek? Tedd a szívedre a kezed Min Hae.
- Nem,nem léptem túl és soha nem is fogok,de Tae Woo az én világomba tartozik,mellette nem kell attól félnem,hogy több ezren utálnak,csak azért,mert szeretem és nem kell bujkálnom. Tudom,hogy neked nem kell elmesélnem,milyen egy idollal lenni,de nekem nem ment,nem tudtam tovább folytatni,az állandó aggódás,a féltékenykedés az agyamra ment. A fanok elüldözhettek volna mellőle,de nem ezért szakítottam vele,hanem mert korlátoztam. Annyira fáj,mégsem tehetek semmit. - hangomat már eltorzította a sírás,ami a torkomban fojtogatott,de leküzdöttem. – Szóval bármennyire is szeretem Hongki-t és bármennyire Tae Woo-t ,ennek az egész dolognak nem szabad kiderülnie.
- Ne hidd azt,hogy nekem tetszik,hogy ritkán találkozunk,vagy hogy bujkálni kell,de nézzük a jó oldalát,ez az egész olyan izgalmas. Éjszaka álruhás találkák,romantikus és vicces dolgok történnek velünk,majd reggel kisurranunk,mint egy tolvaj,de még ezen is csak nevetünk. Azért,mert idol,ugyanolyan ember,nem áll meg az élet…
- Kop-Kop. – nyitott be Jae jin. – Elnézést. A többiek várnak titeket a tábortűznél.
- Máris megyünk. – mondtam elnézve Hanako mellett.
- Nem húzza a kezed az a gyémánt? Szerinted nem fognak rájönni?
- Nem fognak… - húztam magam  után.

 Kint a tűz ropogva emelkedett a magasba. Gitár hangja töltötte be a légteret és vicces történetek százai hangoztak el,mígnem kitaláltál,hogy játszunk  „felelsz vagy mersz-et” . Senki nem maradhatott ki a játékból pedig én igazán utáltam ezt  a játékot.
Jae Jin-nek ruhástól kellett beugrania a tengerbe,ahogy kezdett megszáradni a tűz mellett a sótól vakarózni kezdett. Jong Hoon-nak egy kört kellett futnia a ház körül Hanako-val a karjába. Nem is figyeltem az egészre,mígnem Hongki-nak feltett kérdés meg nem ütötte  a fülem.
„ Kit szeretsz a legjobban?” A kérdést Jung Ah tette fel neki,majd pár másodperc habozás után rám nézve azt mondta:
- A primadonnákat. – Csak néztük egymást,senki nem értette ezt a választ,csak én.
- Hyung! Te munkamániás vagy. – torkolta le Seung hyun.
- Azt hittem engem szeretsz a legjobban… - nevetett Jong Hoon és mi is nevettünk vele. Felálltam,hogy kiszállok a játékból és inkább eszek valamit,mert farkas éhesnek éreztem magam,de Hongki a „felelsz vagy mersz?” kérdést Tae Woo-nak tette fel. A lábam földbegyökerezett és nem tudtam mozdulni,nem akartam hallani,de nem tudtam elmenni.
- A gyűrű Min Hae ujján,tőled van? 
 Éretem,hogy nem szabad elmennem,de nem tudtam reagálni,csak álltam a félhomályban Hongki-ra nézve,aki mélyen Tae Woo szemeibe nézett.
- Igen! A menyasszonyom. 
A szívem mintha bombariadót fújt volna.
- Tae woo… - a hangsúlyból érezte,hogy nem szabadott volna mondania semmit,nem tudott rám nézni. Hong Ki teli torokból nevetett fel,de nem volt vidám,keserű,szarkasztikus és negatívumok ezreit lehetett érezni a hangjában. Mint a tornádó úgy söpört végig rajtunk… Majd ő is felpattant és elszáguldott,mint a szél,én pedig futottam utána,de nem állt meg.
- Állj meg Hongki! – szaladtam mezítláb a homokban,de mindhiába.
- Ahh…- éreztem egy éles fájdalmat a talpamban,de nem foglalkozva vele rohantam Hong Ki után. Úgy sikítottam a nevét,hogy végre megállt a nappaliban.
- Végre… - sóhajtottam.
- Szóval ezért szakítottál? Mert vele akarsz lenni?
- Nem! Félreérted!- lihegtem. - Nem akarok magyarázkodni,de azt tudnod kell,hogy míg együtt voltunk nem volt közöm Tae Woo-hoz. Ez nem az amire gondolsz. Én tényleg szerettelek.
- Szóval már csak múlt idő… Tudomásul vettem,nem kell megmagyaráznod semmit.
Tudtam,hogy nem hisz nekem, így mentem utána tovább. Messziről halottam,hogy törnek a poharak és nagy zajt csap valami,akkor észre sem vettem,hogy én vagyok az,aki épp összetöri a berendezést. 

30. fejezet. Megpecsételődött sors.

Ahogy azt sejtettem,az idő múlásával jobb lett a lelkivilágom,valószínű azért,mert nem találkoztam vele,már több mint három hete. Az irodámból egy kis komfortos lakásba költöztem,nem volt erőm visszamenni még a rendes otthonomba,de a munkahelyen nem maradhattam,mivel az emberek korán kezdenek dolgozni és későn mennek haza , bár kezdtem hozzászokni a telefonok csörgéséhez,nem volt példás a cégnél lakni. Az új lakásom kongott az ürességtől egy fogkefén kívül nem vettem magamnak semmit és a hűtőm is üres volt,ahogy én is annak éreztem magam. Shin sokszor meglátogatott és Hanako is eljött hozzám,miután visszatért Koreába,de soha nem beszélgettünk Hong Ki-ról ,vagy,hogy miért történt az,ami történt,csak Shin könyörgött,hogy költözzek haza,mert egyedül érzi magát. Csak nyugtattam,hogy hamarosan hazamegyek,bár ez hazugság volt,mert nem tudtam,hogy mikor is leszek képes újra azon a helyen lakni,ahol annyi emlék vesz körül. Csak ültem a nagy ablakomban,ami a városra nézett le,alattam türelmetlenül száguldó autósok igyekeztek haza a családjukhoz,vagy épp hűséges kisállataikhoz,akik már ugyanolyan türelmetlenül vártak a gazdira. Ha becsuktam a szemem,nem éreztem csak az alattam lévő mélységet,de ha kinyitottam a szemem eltűnődtem azon mennyire halktalanul robog a város… Ha kinyitottam az ablakot ezernyi zaj csapott be a szobába,autók zúgása,dudálások,és még a cipők kopogását is fel lehetett idézni,ha az ember a tájat nézte.
A városi ember hozzászokott a nagy forgalomhoz,ezért esik neki olyan jól,ha egy picit elvonulhat a tenger mellé. Szeretnék én is pihenni…

Reggel a nap vakító fényére ébredtem fel ,bántotta a szemem és szerettem volna még lustálkodni az ágyban,de rájöttem,hogy totális késésben vagyok és nagyon kell sietnem,hogy időben beérjek a tárgyalásra. Az ajtó nagyot puffant mögöttem és elmémbe kúszott egy régi emlék.
„ -Ahh szóval,te vagy az ajtócsapkodó!
- Én csak…
- Tudom,mindig sietsz…”

A megismerkedésünk napja,élénken él az elmémben ,úgy tűnt mintha csak tegnap lett volna,de a másfél év túl gyorsan elrepült. Fájdalmas tekintettel bámultam az ajtóm lapját ,míg a telefonom idegesítő hangja meg nem zavart,de amit a titkárnőm mondott akkor teljes sokként ért korán reggel.
„ Az elnök úr gépe landolt Szöulban és a céghez tart.” Visszhangzott a fejemben még akkor is ,mikor lecsaptam a telefont. A lift nem akart sehogysem jönni,kétségbeesetten toporzékoltam a gombot nyomogatva míg meguntam és mezítláb a lépcsőn száguldottam le hat emeletet. Kezemben a rózsaszín cipőmmel léptem le az utolsó fokon is majd fél lábon ugrálva küszködtem magamra vissza a lábbelimet. Úgy gondoltam,hogy nem az én napom a mai,mivel egy taxi sem volt hajlandó megállni nekem,csak port vágva maguk után hajtottak el mellettem, nem foglalkozva vadul kalimpáló kezeimmel.
- Hát itt már egy taxisnak sem kell a pénz? – kiabáltam utánuk,mikor rájöttem,hogy sikeresen felhívtam magamra az utca figyelmét,de talán ez volt a szerencse,mivel egy taxi óvatosan közelítette meg az út szélét,bevágódtam nem foglalkozva semmivel és kértem,hogy lépjen a gázra. A kereszteződésekben a lámpák is ellenem voltak,mivel mindig pirosat jeleztek és ez nagyon bosszantott. Kénytelen voltam felhívni a titkárnőm,hogy ha hamarabb érne oda az elnök,akkor hazudjon neki valamit. Kiszálltam a taxiból és megbotlottam a saját cipőmben,annyira siettem,hogy megnéztem a beton összetételét …térdre estem ,mint jó vallásos diák,ima előtt… Mérgelődve pattantam fel,körülnéztem hogy látta-e valaki,de csak a vén taxisofőr mosolygott a bajsza alól,amivel nem foglalkoztam. Apám már bent volt,percre pontosan érkezett ,velem ellentétben,de a titkárnőm sikeresen kimentett.
- Bent várják a konferencia teremben.
- Rendben!- felkaptam az anyagot az asztalomról és rohantam a terembe,ahol Apám az asztalfőnél ült a bőrszékben ,mellette jobb oldalt Tae Woo foglalt helyet,mintha apám jobb keze lenne…
- Szia Min Hae! – állt fel Tae Woo széles mosollyal az arcán. Én csak egy hajolással köszöntem nekik és elindultam feléjük.
- Lee Elnök! –hoztam a hivatalos formát,mivel munkába állásom napján kötöttem egy megállapodást apámmal miszerint a cégen belül tartsuk a hivatalos formát,hogy senki ne érezze,hogy rokoni szálak fűznek az elnökhöz. Ezt soha nem tartottam rossz ötletnek,mivel a kollégáim mindig igyekeztek velem egyenrangúként bánni,ahogy azt kértem tőlük. - Nem is szólt,hogy visszatért.
- Szólnom kellett volna? Egyébként is csak a konferenciára jöttem. Pár napig maradok,azután repülök vissza.
Apám ezzel csak annyit akart mondani,hogy esze ágában sincs visszatérni Szöulba és hogy a húgom nem jött vele.
- Nos akkor! Megnézhetem a tárgyalás előtt a havi beszámolód?
- Természetesen! –nyújtottam át neki a kezemben lévő iratot. Valami rettenetesen csiklandozta a lábam,olyan volt,mintha valami mászott volna a sípcsontom. Oda akartam nyúlni,míg az apám a dossziét bújta ,de ahogy így tettem a kezemen vér jelent meg és megrémülve emeltem fel ,bámulva a vörös folyadékot a kezemen. Tae Woo kimeresztett szemekkel nézet rám,míg én csak a fejem ráztam.
- Nos! Ez rendben van! Szép munka volt! – csukta össze a dossziét apám,míg én gyorsan a hátam mögé dugtam a kezem ,hogy ne lássa,hogy megsérültem.
- Elnök,addig míg nem kezdődik a konferencia,bemutatok az Igazgatónőnek egy projektet ,amit Japánban gondoltam ki… - pattant fel a székből,megfordított és szinte kitolt a teremből.
- Mi a jó francot csináltál a lábaddal? – guggolt le a térdemhez.
- Elestem nemrég…mikor jöttem be,de észre sem vettem,hogy megsérültem.
- Gyere!- fel akart venni az ölébe,de megakadályoztam.
- Mit csinálsz? Állj le!- csaptam a vállára.
- Megsérültél!
- Azért tudok menni!
- Miért kell neked,minden apróságra, ekkora habitussal reagálnod?
- Akkor is,a cégnél vagyunk,mit fognak gondolni?
- Hogy a barátnőm vagy? – kérdezte vigyorogva.
- Álmodik a nyomor… - hagytam ott nevetve és az irodámba indultam. Kicsit késett ,azt hittem utánam jön rögtön,de nem így volt, talán 5 perc késéssel ért be,ekkor én már kivettem a 3-om centis üvegdarabot a térdemből és az inzulinomhoz nyúltam,ami tudtam ,hogy nem kell,de aggódtam és féltem,hogy nem fog elállni a vérzés. Az üvegdarab helyéről még több vér buggyant ki és kezdtem kétségbeesni. Nem tudtam,miért reagálok ilyen érzékenyen most a sebre,mikor nem ez az első eset,hogy ilyen történik velem,mégis régen mindig nyugodtan kezeltem. Ekkor jöttem rá,hogy tényleg rengeteget támaszkodtam Shinre és ha bajban voltam,ő mindig ott volt mellettem és ha kellett ellátta a sebem,mégha az nem is volt látható.
- Itt vagyok. –robbant be kék kis dobozzal a kezében.
- Tae Woo! Hol voltál?
- Siettem,de nagyon nehéz volt megtalálni az elsősegély dobozt.
- Tudod ,nekem…
- Neked? – nézett fel rám előttem térdelve.
- Nekem véralvadási problémáim vannak…
- Mi? –pattant fel. – Csak most szólsz? Azonnal menjünk a kórházba.
- Nyugi! Nem vészes és most nem mehetünk sehova a konferencia miatt. Vissza kell kapnom Eun-a-t nem szabad elrontanom.
- Aigoo! –nézett rám idegesen. - Add ide a lábad ellátom. –guggolt vissza elém és elkezdte kötözni a lábam. – De megmutatod az orvosnak,ha vége a tárgyalásnak. Tudom,hogy nagyon makacs vagy és úgysem tudlak most orvoshoz vinni,de biztos nem lesz baj?
- Biztos!- jelentettem ki határozottan.



A megbeszélésen a koncepció nem volt tökéletes és valószínű ezt az apám is észrevette. Dühös voltam,amiért elsiklottam egy apró részlet felett,viszont a lábamnak kutya baja nem volt. Tae Woo azért az üzemorvoshoz betuszkolt,fertőtlenítette és új kötést rakott rá. Visszaérve a vállalathoz,apám velem szemben ballagott,hátrakulcsolt kézzel,tekintete a cipője orrára fókuszált. A testtartása és az arckifejezése,amennyit lehetett belőle látni,elég gondterheltnek tűnt.
- Mi történt a lábaddal? – lepődött meg apám ,de én csak a szoknyámmal próbáltam eltakarni a kötést.
- Csak elestem,semmi komoly. - hirtelen elmosolyodott és így szólt.:
- Mikor gyerek voltál,akkor is két ballábad volt,édesanyádnak,mindig aggódnia kellett érted.
Teljesen megfagytam,nem hittem el,hogy apám velem anyáról beszél,mindaddig,amíg meg nem zavartak minket le voltam fagyva, s még akkor is,mikor az egyik részlegvezetővel beszélt a befektetőkről,még akkor is döbbenet alatt álltam.
- Igazgatónő! – szólt rám formálisan az apám.
- Igen!- kaptam fel a fejem.
- Estére együtt vacsorázunk,mert egy fontos személynek kell bemutatnom.
- Ahh… Értem,ott leszek.
- Később tudatom önnel a helyszínt és az időpontot.
- Rendben. –bólintottam nagyot.

Az időpont 7 órára esett, egy gyönyörű étteremláncban,ahol még soha sem voltam. Ha fontos személyről van szó,akkor ki kell öltöznöm,gondoltam magamban és picit ideges is voltam,de ahogy az asztalhoz értem csak az apám és Tae Woo volt ott.
- Jó estét! –köszöntem rájuk,mire Tae Woo idegesen felpattant és illedelmesen köszöntött ,kihúzta nekem a széket,majd alám tolta.
- Várunk még valakit? –érdeklődtem finoman.
- Nem! –válaszolta rögtön az apám. - Szerettem volna neked bemutatni a vőlegényedet!
- Hogy kit? – kapkodtam a fejem apámról Tae Woo-ra,aki csak a nyakát behúzva lapított. - Neeem! –húztam el a szót felállva,de az apám szigorúan rám szólt.
- Ülj le. –keserű epe öntötte el a tokomat,nem akartam leülni,de semmi kiutat nem találtam a szituációból,így visszaültem pukkadva.
- Ezt jól kitervelted! – néztem mérgesen Tae Woo-ra.
- Min Hae! Én nem… - kezdte volna,de apám maradásra intette,hogy majd ő elmagyarázza.
-Tae Woo nem tett semmit. Neki is ugyanúgy el kell fogadnia a helyzetet,mint neked,csak hamarabb tudta meg. Ez a szülők döntése volt főként,persze közrejátszott Tae Woo rólad kialakított véleménye is.
- Az én véleményemet nem kellett volna megkérdezni? A szülők döntötték el? Mégis mikor? –szinte már kikeltem önmagamból.
- Én is a munkába állásom előtt pár héttel tudtam meg. Vagyis ez egy hosszú történet,de ha akarod elmagyarázom.
- Rendben a többit rátok bízom,magatokra hagylak. – apám felállt és távozni készült,de még a fülembe súgta távozása előtt,hogy : „Remélem okosan fogsz cselekedni.” Ezzel annyit mondott,hogy nincs választásom,fogadjam el és kész.

Rá se tudtam nézni a velem szemben ülő állítólagos barátomra.
- Min Hae! Nézz rám! Ne pukkadj!
- Esküszöm rád borítom az asztalt! – néztem fintorogva rá.
- Oké,először is nyugi. - emelte fel a kezét védekezően.
- Hogy lehettél ilyen sunyi? Hogy hazudhattál nekem végig? Nem szégyelled magad?
- Min Hae,mindent megmagyarázok és akkor nem fogsz így vélekedni rólam. Az egész egy kitervelt dolog volt,de nem ez volt a célom,én csak meg akartalak ismerni. Mikor visszajöttem Japánból,az elnök ,az apám és én együtt vacsoráztunk. Szóba kerültél te ,én a házasság és minden olyan gyorsan történt,az apád mesélt rólad és megkérdezte érdekel-e a fényképészet,mire én azt válaszoltam,hogy „Mindig is közel állt hozzám a művészet ezen ága.” Akkor ajánlotta fel az állást,de csak meg akartalak ismerni,nem volt semmi hátsó szándékom,tényleg csak meg akartalak ismerni,mert már akkor megfogtál,mikor először találkoztunk,de akkor csak szimplán munka volt ,nem tudtam meg ki is az a Lee Min Hae és akkor még azt sem tudtam,hogy beléd fogok szeretni. Ezért mentem bele abba,hogy ott dolgozzak valamint ,hogy titokban tartsam ezt az egészet. Japánban a szüleim és az Elnök újra együtt vacsoráztunk,ahol ők eldöntötték,hogy mi házasodjunk össze. Hiába mondtam nekik,hogy szerintem ezt veled meg kellene beszélni…
- Elég volt a magyarázkodásból. - emeltem fel a kezem. Megértettem,hogy Ő is részben a szülők markában van,mint a legtöbb örökös a nagyvállalatoknál,de akkor is nagymértékben benne volt a keze a dologban és most hiába mentegetőzik, nagyon nehezen nyugodtam le.
- Ne haragudj,bár én lennék a legboldogabb,ha elfogadnál,de ha megmondod apádnak,hogy van kapcsolatod akkor…
- Nincs kapcsolatom. Hong Ki és én szakítottunk. - Az arcára meglepettség és mintha egy kis megnyugvás telepedett volna.
- Látom örülsz neki…- piszkáltam a vizes poharam .
- Nem örülök neki Min Hae! De hazudnék,ha azt mondanám,hogy nem lepődtem meg. Aminek örülök,az az,hogy ezt átadhatom. - felém tolt egy apró ékszeres dobozt.
- Nem muszáj most válaszolnod,de örülnék neki,ha elfogadnád.
Félve nyitottam ki a kis ékszeres dobozt,benne egy szív alakot formáló gyémánt gyűrű,lila színben pompázva. Gyönyörű volt,s valószínű nagyon drága ,csak néztem a kis királykék párnák közé illeszkedett gyűrűt még 3 nap után is az ablakomban ülve, azon gondolkodtam,hogy mit is tehetnék. Akárhogy gondolkodtam a sunyiságot kivéve nem rossz ember… Döntésre jutottam és egy sötét szombati éjszakán kértem meg,hogy találkozzunk.
Tae Woo mindig stílusos ,jóképű és kedves volt,ahogy megállt előttem ,láttam rajta,hogy fél,mert tudja,hogy miért hívtam ilyen késői órán. Csak álltam vele szemben majd felé nyújtottam a kis dobozt,amit keserűen vett el és így szólt:
- Tudtam,hogy nem szabadna reménykednem.
Kinyitotta a dobozt és hirtelen nézett rám.
- Min Hae!?
Csak álltam ott,égető fájdalommal a szívemben,nem azért fájt,mert Tae Woo állt velem szemben,hanem azért,mert nem Hong Ki.

Akkor megpecsételődött a jövőm,mikor felmutattam a kezemen lévő gyémánt gyűrűt és remegő ajkakkal azt mondtam,hogy „igen”.

29. fejezet Fájdalmak...

Hihetetlen mennyit tud az ember gondolkodni a megfelelő ruhán,de nagyon szép akartam lenni ezen a randin,túl sem akartam öltözni,így egy sárga-krém színű ruhát választottam egy szép magas sarkúval. A randink helyszíneként a gyönyörű Han folyót választottam,mivel ez a kedvenc helyem. A lemenő nap fényei csodásan tükröződtek a vízen,bámulva néztem,ahogy ezer táncot járnak a vízen a narancssárga fénycsóvák,míg egy-egy hullám meg nem zavarja őket… Észre sem vettem,hogy Hong Ki késett.

Hong Ki Pov:

Kocsiba ülve rohantam ,hogy odaérjek a találkozónkra,de így is 20 perces késéssel értem oda .Minnie, a korláton könyökölt,alakja kitűnt az épp lemenő nap fényeiben,a szellő egy tincset fújt az arcába,ami csak fokozta a testemben vadul száguldó vérem ritmusát. Megálltam egy pillanatra,hogy kapjak levegőt,de légzésem csak szaporább lett,ahogy lassan sétálva közeledtem felé.
- Sajnálom,hogy késtem… - álltam meg mellette. Ahogy rám nézett gyönyörű kék szemei mosolyogtak rám.
- Sétálunk? –karolt belém és elindultunk a félhomályban. Arról beszélgettünk,hogy kinek hogy telt a napja,főként csak én beszéltem,Minnie néha gondterheltnek látszott,de a másik pillanatban már fülig érő mosoly jelent meg az arcán. Viccet meséltünk egymásnak leheverésztünk a fűbe és néztük,ahogy egyre több csillag jelenik meg az égen. Zene volt fülemnek,csilingelő,vidám nevetése,de nagy csend telepedett ránk és csak néztük a sötét égboltot némán.
- Mit gondolsz a primadonnákról? –törte meg a csendet,miközben az eget kémlelte én pedig alig pár centire az arcát fürkésztem.
- Hogy jutott most ez eszedbe?
- Csak már rég meg akartam kérdezni,hogy milyen érzés,hogy sokan szeretnek?
- Régen fárasztó volt néha a szeretet,nyomasztó volt,de mégis jó érzés és hálás voltam érte,most viszont,ha azt hallom,hogy „primadonna” csak egy emberre tudok gondolni. - most én kémleltem az eget és ő nézte az arcom,a szemem sarkából láttam gondolkodó arckifejezését.
- Omo! Ki az?
- Szerinted? –néztem rá. - Egy nagyszájú,de gyönyörű kék szemű lány.
- Miért pont rám gondolsz?
- Talán mert a barátnőm egy őrült sasaeng primadonna!?
- Mi? –ült fel hírtelen,mire én elnevettem magam és felültem,hogy át tudjam karolni.
- Csak vicceltem…
- Szóval én vagyok az egyetlen primadonna a földön?
- Ühm… - bólintottam nagyot.
- Ennek a kijelentésnek a rajongók nem örülnének.
- Ennek a kijelentésnek teljesen más értelme van,mint ahogy hangzik ,ezért értenék félre. Ez nem azt jelenti,hogy őket nem veszem észre,vagy nem lennék nekik hálás. Rengeteg szeretetet kaptam és kapok tőlük…
Mosolyogva dőlt vissza az üde fűbe ,követtem én is ,de nem tudom meddig néztük a csillagokat nevetve és beszélgetve. Mikor láttam egy hullócsillagot,azt kívántam,hogy ez az érzés soha ne múljon el.

- Hová menjünk? - álltam fel hírtelen a combomra csapva. Minnie meg sem hallotta, csak feküdt a fűben némán ,a szemei csillogtak.
- Valami baj van?
- Ani… - felállt és újra a korláthoz ment,ahol rácsimpaszkodva fújta ki a levegőt.
- Köszönöm a mai randit. De volt oka,hogy ma szerettem volna veled találkozni. Sokat gondolkodtam… ~ Csendben voltam,nem tudtam mit is akar mondani, csak félbehagyta a mondandóját,rámnézett és keserűen mosolygott rám.~ Igazság szerint még mindig azt gondolom,hogy ez egy álom és csak képzelem,hogy itt vagy velem. Pedig annyi szépet éltünk át az utóbbi időben,de a lelkem még mindig harcol és nem tudok elfogadni dolgokat,rá kellett jönnöm,hogy a mi világunk,soha nem fog találkozni.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Engedjük el egymást!
- Ne viccelj Minnie. – a szívem a torkomba ugrott,elkaptam a kezét,de az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. - Ne csináld ezt,miért lettél hirtelen ilyen?
- Nem hirtelen,már nagyon régóta nyomasztanak a dolgok,míg te Japánban voltál,meg kellett küzdenem több ezer fannal,akik mind engem utáltak,Japánba látogatásomkor a lány és az SMS,mind közrejátszottak abban,hogy erre a döntésre jutottam. Nem akarom rontani a hírneved,azt sem akarom,hogy korlátozzuk egymást .Nem tudok belelátni a te idol életedbe,féltékeny és lelkiismeretes vagyok,amiért dolgokat feltételeztem rólad,ami azt jelenti,hogy nem bízok meg benned eléggé és te sem bennem,különben nem bánnál így Tae Woo-val…

Egyszerűen megszűnt a világ és ahogy mondta az érzéseit ,egyre süketebb lettem ,míg végül már csak annyit hallottam ,hogy „ az lesz a legjobb,ha elengedjük egymás kezét.” Rögtön el is engedte a kezem és ahogy a dolgok 180 fokos fordulatot vettek,egy hang sem jött ki a torkomon.
- Minnie… - nyögtem halkan és szorosan magamhoz rántottam,nem akartam elengedni. - Annyira sajnálom! Minnie,kérlek,ne csináld ezt.
- Sajnálom. - tolt el magától és hátat fordítva elment,s csak távolodó alakját bámultam,ahogy elnyeli a homály. Ez a kívánság nem teljesült…

MIN HAE POV:

Borzasztó nehéz volt sírás nélkül kimondani azokat a szavakat,de nem tehettem más. Apám felnyitotta a szemem,s bár a szívem ezerrel tiltakozott a történtek ellen,nem tehettem mást. A hátamon még akkor is éreztem Hong Ki pillantását,mikor a bőröndömmel besétáltam az újdonsült irodám ajtaján. A névtáblán „Lee Min Hae - Igazgatónő” állt. A kezemben tartottam és egy ideig csak néztem.
- Jól kell csinálnom. - annyit bíztattam magam,hogy sírásban törtem ki,nem tudtam tovább tartani a könnyeim,nagyon fájt a szívem,több ok miatt is. Nagyon nehéznek éreztem, így ledőltem az ipodommal a kezemben a kanapéra és hallgattam a zenét. Nem tudom,hogy hány órakor aludtam el,de álomba sírtam magam és a reggel elég csúnyán rontott rám,vagyis inkább csak a titkárnőm.
- Lee igazgatónő?
- Song titkár?
- Hogy került ide ezzel a bőrönddel?
- Csak álom volt? –néztem álmosan körbe,de a telefonomon a közös képünk felnyitotta a szemem és rájöttem,hogy még sem álom volt. Félrehúztam a szám és csak a képet néztem,ahol még vidáman pózoltunk.
- Lee Igazgatónő?
-ahh… Pár napig bent fogok aludni,a projekt miatt,kérem tartsa titokban.
- Természetesen. – a titkárom vagy inkább titkárnőm a csomagom a fürdőbe vitte,amiért nagyon hálás voltam,mivel nekem időm sem volt foglalkozni a holmimmal.Folyamatosan csörgött a telefon a titkárságon idegesítő volt korán reggel erre ébredni,de nem kellett sok az én telefonomnak sem.
- Halló?
- Hol voltál egész éjszaka? Nem válaszolsz az üzenetre,Hong Ki-val biztos,hogy nem voltál,mert keresett reggel. Azért haza telefonálhatnál ,ha tudod,hogy nem jössz haza.
- Shin!- a hangomban csupa szomorúság hallatszott.
- Mi a baj? Hol vagy?
- Nincs semmi baj,bent vagyok dolgozni,jól kell teljesítenem ,hogy visszakapjam Eun-a-t. Bent maradok pár napig.
- Hong Ki és te… - kérdezett volna rá,de csak hümmögtem arra,amit kérdezni akart. Én tudtam a kérdést,Ő tudta a választ rá.
- Jól vagy?
- Igen,így már semmi és senki nem vonhatja el a figyelmem a munkáról. De kérlek,ne mond el neki,hogy itt vagyok.
- Értem. Tartom a szám… Hanako ma elutazott,tudsz róla?
- Igen,majd felhívom…
Egy sima „oké”-val tettük le a telefont és írtam Hanako-nak egy üzenetet.:
„ Azt szeretném,ha tőlem tudnád meg, hogy szakítottunk Hong Ki-val.”
Az üzenet után zsebre vágtam a telefonom és indultam a megbeszélésre,majd üzleti ebédre és nyakamba vettem egy nemzetközi projektet,amit ha megnyerek apám biztos büszke lesz rám,így eldöntöttem minden erőmet beleadom a munkámba.
Este hulla fáradtan vágódtam le a bőr kanapéra,ami fájdalmasan recsegett,mintha az is legalább olyan fáradt lett volna,mint én,alig tettem le magam már csörgött is a telefonom. Csiga lassúsággal emeltem a fülemhez a készüléket.
- Hallo?
- Min Hae! Mi az,hogy szakítottatok? – visított a telefonba anyáskodóan a barátnőm.
- Ez nem telefon téma,majd ha visszajössz elmesélem.
- De hiszen több mint két hétig leszek itt.
- Semmi különös nem történt,végül is csak belefáradtam,hogy több ezren utálnak,hogy örökösen féltékeny vagyok és még sorolhatnám. Hogy bírod? Nem vagy féltékeny?
- Jong Hoon nem ad rá okot,azt hiszem,adunk egymásnak egy kis teret.
- Bárcsak én is így gondoltam volna…
- Hong Ki maga alatt lehet…
- Nem tudom,valószínű,ha beszélsz Jong Hoon-al mond meg neki,hogy figyeljen rá,hamarosan koncert.
- Megmondom neki. ~ Pár szó után le is tettük a telefont,mert nem volt kedvem ecsetelni a dolgokat,azt mégis elmondtam a barátnőmnek,hogy nagyon fáj és ami Eun-aval történt,azt is megosztottam vele. A telefonomon egy új üzenet jelent meg mikor elköszöntem Hanako-tól. Tudtam,hogy Hong ki az mégis megnyitottam az üzenetet.
„ Sajnálom,hogy miattam sokat gyötrődtél,hogy tehetném jóvá?”
Nem gondolkoztam a válaszon,csak írtam. „ Csak még egyszer énekelj nekem.” A telefonom rezegett,de tétováztam a kis zöld gomb felett,végül megnyomtam és a fülemhez tettem. Hongki énekelt nekem,csak nekem egy utolsó dalt,ami a missing you volt. Hallottam a hangján,hogy fojtogatja a sírás és engem is,de végighallgattam és a végén megköszönve le akartam tenni a telefont.
- Minnie! – kiabált. - Sajnálom. Nem akarlak elveszíteni.
- Én is Hong Ki… Vigyázz magadra. –hirtelen álltam fel és a következő pillanatban a földön voltam a telefonból a nevemet üvöltötte Hong Ki.
- Ne ordíts már. Itt vagyok.
- Mi történt? Hol vagy?
- Semmi bajom nincs,csak megszédültem és elestem,ennyi az egész.
- Megsérültél?
- Nem… Leteszem Hong Ki…

Fejemet fogva léptem ki az irodából azon gondolkodva,hogy a stressz teljesen kikészít,de időm sem volt magammal foglalkozni,mert míg én azt hittem,hogy egyedül vagyok a vállalatnál,ez korántsem volt így,mivel a titkárnőm az asztalánál szinte már aludt.
- Maga mit csinál itt ilyen későn?
- Ahh! – pattant fel. – Igazgatónő! Addig nem mehetek haza,míg ön bent van.
- Az apámat is mindig megvárta? Nincs családja?
- Természetesen! Van egy 6 éves kisfiam. –válaszolt az első majd a második kérdésemre is.
- Már biztos nagyon hiányolja magát,szeretné látni,mielőtt elalszik. Menjen haza én bent fogok maradni,már mondtam.
- Elnézést,elfelejtettem. - hajolt meg.
- Nem probléma. Holnap újult erővel vetjük bele magunkat a projektbe.
- Tudom mennyire fontos magának ez a munka, így mindenben számíthat rám Igazgatónő.
Ahogy azt hallottam ,hogy „igazgatónő” valahogy erőt adott nekem,hogy kibírjam mindazt ami rám vár,mégis ezen az estén is forró,sós könnyek gördültek le az arcomon és rájöttem, az aki voltam ,nincs többé.

28. fejezet. Apám markában.

Az idő gyorsan telik,ha teli van az ember munkával. A két nap,Japán utazásunk után, gyorsan eltelt,de bennünk az izgalom,amit okozott még mindig ott bujkált. Tudomásom szerint Hong Ki már egy egész másik országban dolgozik,Vietnám földjein. Ritkán hív, így én is csak ritkán küldök neki üzenetet,hogy ne zavarjam.
A szabadnapomat,amit azért kaptam,mert holnap hivatalosan is átveszem az igazgatói széket,takarítással és ügyes-bajos dolgaim elrendezésével töltöttem. Épp hogy végeztem a porszívózással,a csengőt hallva rohantam ajtót nyitni. Egy nagy letakart valami jelent meg előttem és az azt tartó kezek.
- Tae Woo? – találgattam.
- Igen. –nézett ki óriási mosollyal a kép mögül. - Bemehetek?
- Persze. - álltam el az útból,hogy be tudjon jönni.
- Felkészültél? – tette a kanapémra,azt, ami a kezében volt.
- Mire? – értetlenkedtem .Lekapta a képről a leplet ,ami engem ábrázolt.
- OMO! Felnagyítottad és még be is keretezted? –álltam a kép elé takarva. – Ez annyira zavarba ejtő. Olyan más vagyok itt.
- Min Hae! Már láttam a képet,nem kell takarnod,én csináltam a többi 20-al együtt.
- De én akkor is zavarban vagyok.
- Nagyon szexi lett és nézd milyen jól mutatna itt. - kapta fel a képet és a fal egy üresrészéhez rakta.
- Soha nem fogom magam kitenni. Ennyire egoista nem vagyok.
- Ezt mutogatni kell,hisz díjnyertes.
- Vííííííí- visítottam. –Komolyan?
- Ilyenkor olyan aranyos vagy. - zavarba jöttem így egy nagy legyintéssel poénkodtam.
- Csak ilyenkor? Kikérem magamnak!
- Mindig aranyos vagy!
- Na jó,inkább rakjuk fel ezt a képet. - indultam el szögért és kalapácsért. A falra vidáman szögeltük fel a képet és végignéztük a többi képet is,amiken mintha nem is én lennék. A falon meglepően jól mutatott így úgy döntöttem,hogy ott hagyom. Tae Woo nem volt megelégedve a munkájával így roppantul örült,hogy holnap Japánba tér vissza tanulni egy picit.
- Egyszer menjünk el Japánba együtt a cseresznyefa virágzás idején.
- Benne vagyok. - dőltem az ajtóm szélének,miközben intett és csendben távozott,férfias léptekkel.

Az idő gyorsan repült és már szaladnom is kellett Eun-a-ért az óvodába.
- Noona!
- Mondtam már, hogy Unnie vagyok.
- Nem! – fújta fel az arcát mérgesen apró karjait maga előtt keresztezve.
- Nagyon makacs vagy…- hagytam ennyiben. - Mit szerettél volna kérdezni?
- Noona… répafej már nem a barátunk?
- Miért kérdezed ezt ilyen hirtelen?
- Már nem jár hozzánk sokat,nem is játszik velem,de miért?
- Eun-a,Hong Ki-nak csak rengeteg dolga van és tudod sokat utazik repülővel és sokat van távol,ezért nem járt mostanában nálunk,de hamarosan itthon lesz.
- Tényleg? Jajj,de jó. - húzta ez a végét a szónak és vidáman ugrált be az ajtón. Hong Ki hiányát FT Island videók nézegetésével enyhítette. Természetesen kedvenc videóját az I hope-ot többször is meghallgatta és mostmár engem sem idegesített annyira,mint régen. Eléggé kifáradt ahhoz,hogy hamar ágyba tudjam tenni,így már 8 órakor el is aludt. Bánatosan ballagtam ki a szobájából egy mese olvasás után,amin elaludt. A zene még mindig halkan szólt a laptopomból. Leültem a kanapé elé a földre és eszembejutott,mikor Hong Ki és Shin itt aludtak a szőnyegen. Hirtelen magány tört rám,s mielőtt elmentem volna lezuhanyozni küldtem egy üzenetet Hong Ki-nak.
„Hiányzol!”
A forró víz annyira jól esett,hogy nem volt kedvem kimászni alóla,de ahogy a hajamra ömlött a víz rengeteg felkavaró dolog jutott eszembe. A Japán út óta nem tudtam nyugodni és azóta mégjobban érzem a hiányát. A hajam turbánba csavartam,felvettem a pizsamámat,ami aktuálisan egy rövid fekete nadrág és egy fehér pólóból állt.
- Te is hiányzol. –érkezett a hang a nappaliból. Amint felfogtam,hogy Hong Ki áll ott a falnak dőlve, rohantam felé,mint aki ezer éve nem látta. Felugrottam rá,lábaimmal átölelve a derekát,a nyakát is úgy szorítottam,mintha soha nem akarnám elengedni.
- Hiányoztál…- súgta.
- Te is nekem. - fejtettem le a lábam a dereka körül,hogy újra talpra tudjak állni és a szemébe nézni.
Kaptam egy puszit,majd felvette a fejemről leesett törölközőt és rám terítette.
- Meg ne fázz…
- 35 fok van Hong Ki.
- Akkor is…- mosolygott rám kivillantva fehér fogsorát.
- Éhes vagy?
- Mint a farkas!
- Akkor csinálok neked vacsorát,addig pihenj le a kanapén.
- Akkor éhen fogok halni,ha te főzöl.
- Ne szívass,az utóbbi időben rengeteget javult a főztöm.
- Valóban?- jött utánam a konyhába.
- Igen! Sokat gyakoroltam.
Kezdtem a hűtővel és mindent kipakoltam,amire szükségem volt a vacsorához. Az idő vészesen közeledett az este 9 óra feléés a kanapéra nézve Hong Ki már aludt is. Résnyire nyitva volt a szája és össze volt gubózva. Azt hiszem Eun-a-n kívül senkit nem láttam még ilyen aranyosan aludni. A szívemben mégis volt egy nyugtalan érzés,de nem tudtam belemélyülni a gondolataimba,mert hirtelen rám nézett ,zavarba hozva ezzel.
- Kész a vacsora!Sajnálom,hogy ilyen sokat kellett rá várni. Eszel vagy inkább alszol?
- Eszek… - ült fel beletúrva a hajába…

- Bár lehet jobban tenném,ha inkább aludnék. - ült le az asztalhoz megfogva az evőpálcikáját.
Kimchit tettem az asztalra,rizst halat és zöldségeket,mert ezek viszonylag hamar kész voltak. Köröm rágva vártam az első falat után,hogy mi lesz a reakció.
- Omo! Ez meglepően finom. –meresztette ki a szemét. - A rizs nincs túlfőzve a hal nincs elsózva ,kellően ízesített. Ezt el sem hiszem…
- Tényleg? –ragyogtak fel a szemeim.
- Ühm…- bólintott és tovább evett.
- Hahó! –érkezett haza Shin. - Mit eszünk? –kapta fel a másik evőpálcikát,amit magamnak raktam ki és beletúrt az asztalon lévő ételbe. Le se tudtam ülni az izgalomtól,csak álltam az asztal mellett.
- Nahát,Hongki,most is kitettél magadért,bár nem a megszokott íz világ,de finom.
- Ezt Minnie készítette.
-Ehhhh? – majdnem félrenyelt a csodálkozástól vagy inkább a döbbenettől,ahogy az arcát néztem.
- Ezt te csináltad?
- Bevallom egy jó ideje már a szakácskönyveket bújom és a főző showkat. - pirultam el.
- De ugye csakis értem teszed? – mosolygott rám Hong Ki.
- Ugyan…- legyintettem tagadva az igazat.
- Ohhh… Tudtam! – rohant oda hozzám és hátulról megölelt. Állát a vállaimra tette ,miközben a derekamat szorítottam.
- Én megyek aludni,mert a végén,még zavarba jövök.
- Miért? Shin,nem is csináltunk semmi zavarba ejtőt. - szóltam utána,de ő eltűnt a szobája ajtaja mögött.
- Most,hogy jól laktam,szeretnél elmenni valahová?
- Szerintem üljünk le a kanapéra,pihenjünk,nézzünk egy filmet és holnap estére beszéljünk meg egy randit. Mit szólsz?
- Benne vagyok. - ültünk le a kanapéra és filmezni kezdtünk,de én hamarabb elaludtam ,mint Hong Ki,s mikor felébredtem már az ágyamban találtam magam,mellettem enyhén horkoló énekesemmel. Nyugodtan hunytam be újra a szemem,annak tudtában,hogy egész éjszaka velem lesz.
Reggel Hong Ki gyorsan távozott,mert rettenetes késésben volt így a telefonja a kanapén maradt még tegnap este. Épp hogy a kezembe vettem meg is szólalt az SMS-t jelző hang. A képernyőn egy női név állt „Jung Ah”. Tudtam,hogy nem szép dolog,de megnyitottam az üzenetet.
„Jó reggelt,késésben vagy,már nagyon várlak,ma megígérted,hogy velem ebédelsz.”
Ahogy elolvastam,a szívemet mintha satuba fogták volna,annyira mardosott a féltékenység és vele együtt a bánat,de nem tudtam ezzel foglalkozni,mert apám meg zavart nagy csörömpölésével az ajtómon.

- Hol van Eun-a? –szegte nekem rögtön a kérdést.
- A szobájában játszik.
- Pakold össze a cuccait.
- Mi?
- Magammal viszem Japánba.
- Nem,nem viheted el! –estem kétségbe.
- Ő az én lányom.
- Apa,én nem a te lányod vagyok? Engem mikor fogsz nézni? Mikor fogsz a kedvemben járni? Ha elviszed tőlem Eun-a-t ,akkor végem van!
- Most is téged nézlek,mikor fogod észrevenni? – sírtam mint egy gyerek,mert nem tudtam feldolgozni a történteket.
- Kérlek apa,ne vidd el!- sírtam a karját fogva,de ő csak kirántotta a kezét egy egyszerű mozdulattal .
- Min Hae! –ordított rám. - Mikor veszed észre,hogy csakis mindent érted tettem.
- Mi folyik itt? – jelent meg az ordításra Shin is. – Mi történt? –szaladt oda kétségbeesetten hozzám. –Ajusshi,mit csinált? – nézett mérgesen apámra.
- Eun-a velem jön Japánba,mert Min Hae-nek nehéz lesz egyszerre a gyereknevelés és az igazgatói szék.
- De apa,meg tudom csinálni,van aki segít nekem.
- Meddig akarod még Shin-t is korlátozni? –ordított rám. Fájt,de igaza volt. Megtöröltem az arcom az ajtóból figyelő Eun-a miatt és indultam be a szobájába.
- Eun-a,most apával kell menned egy ideig,de ha jó kislány leszel,akkor visszajöhetsz Noonához.
- Unnie,én nem akarok menni,én veled szeretnék maradni. - görbült sírásra a szája.
- Nem lesz semmi baj. - öleltem meg erősen. Összeszedtem a holmiját és elengedtem apám házvezetőnőjével.
- Ajhumma ,vigyázzon rá! –kiabáltam utánnuk.- Mikor hozod vissza hozzám?
- Teljesíts jól,hozd ki magadból a legjobbat,csináld azt amit mondok és hamarosan visszatérünk Koreába. - indult ki az ajtón.
- De ha jól vezetem a vállalatot,kötelességed visszahozni! –szóltam utána,de csak morcosan a válla felől visszanézett,majd elviharzott.
- Min Hae jól vagy? – fogta meg a karom Shin.
- Igen! Kérlek,tegyél meg nekem egy szívességet. Hozz a patikából nekem pár fájdalomcsillapítót,kavarog a fejem.
- Hamarosan jövök…- sietett el,felvettem a kezembe Hong Ki telefonját és hirtelen meg is jelent a lakásban.
- Hová rohant ennyire Shin? Itthon hagytam a telefonomat…- állt meg előttem. - Sírtál?
- Nem… Csak fáradt vagyok.
- Pihenj le ,estére majd jövök. - vette el a kezemből a telefonját. - Az a kép meg hogy került oda? –nézett a vállam fölött a falra.
- Tae Woo kért meg rá,hogy álljak neki modellt és tőle kaptam a képeket.
- Felcsaptál modellnek is? –mondta szemrehányóan.
- Aki szemrehányást tehet Hong Ki,az én vagyok.
- Miről beszélsz?
- Ki az a Jung ah?
- Csak a cégnél egy munkatársam és barátom.
- Na látod Tae Woo is csak egy barát és munkatárs és az is marad,de mióta én a barátnőd vagyok,nem szoktam más férfiakkal ebédelni,de úgy látom te nagyon jól el vagy nélkülem is.
- Mi bajod van? Nekem erre a cirkuszra nincs időm. Jung Ah csak barát és este veled fogok randizni,majd írd meg,hogy hová menjek,ha lenyugodtál. - csapta be az ajtót maga mögött.
Akkor tényleg zavart voltam ,összepakoltam egy adag ruhát és a cuccaimat bevittem az újdonsült komfortos irodámba,ami tényleg mindennel felszerelt.
„Sajnálom,hogy így kiborultam,találkozzunk este 7-kor a Han folyónál.” –írtam meg Hong Ki-nak a randink helyszínét és belevetettem magam alelnöki munkáimba.

27. fejezet. Otthon édes otthon.

- Meddig akarsz még követni. –trappoltam fel a szállásunkhoz,még mindig mérgesen.
- Nem tudok hol aludni,mivel Jong Hoon-al közös a szobánk és mint tudjuk,neki most vendége van. Mit csináljak ott? Tartsam a gyertyát?
- Akár…- mosolyogtam rá fanyarul.
- Minnie! Ne csináld már. Mondtam,hogy Sachiko-chan-al csak barátok vagyunk. Ne legyél ilyen szívtelen.
- Sachiko chan? – vinnyogtam szarkasztikusan. Hanako szavai visszhangoztak a fejemben. „ ne verd nagy dobra”. Megálltam óriási levegőt vettem és így szóltam. :
-Rendben! De külön ágyon alszunk,úgy surransz be,mint egy kísértet és reggel mielőtt felkelek, ki is surransz ugyanolyan csendben,ahogy bejöttél. –soroltam az egyik ujjammal ütögetve a másikat.

- Hát… oké. – bólintott.Először nem tetszett neki,de végül mosolyra húzódott a szája.
A nappalin lábujjhegyen mentünk keresztül és épp hogy Hong Ki bement az ajtómon,Shin jelent meg a haját borzolva álmos arckifejezéssel. Gyorsan rántottam vissza az ajtót és Hong Ki apró jajgatását hallottam. Valószínű ráhúztam a lábára az ajtót.
- Hová mész ilyen későn?
- Csak lekísértem Hanako-t és most értem vissza. - vigyorogtam idegességemben. - Akkor jó éjt.
- Neked is.- tűnt el a fürdő ajtó mögött.
Ahogy benyitottam az ajtó rántott magával,nagy puffanással estem Hong Ki-ra.
- Semmi bajom Shin,csak hozom a formám. - négykézláb másztam az ajtóhoz és kidugtam a fejem Shinre vigyorogva,aki a fürdő ajtóban pislogott rám,akit alig láttam a széttúrt hajamtól. Összesen 5 másodperc lehetett,amíg vigyorogtam rá majd tolatva visszamásztam a sötétbe és becsuktam az ajtót.
- Huhh… - fújta ki egy adag levegőt miközben a két lábam között ültem. Hong Ki magához húzott ,nem ellenkeztem,teljesen megnyugtatott.A szívem mindig vadul dobogott,ha hozzámért. Éreztem a karjait rajtam,s ahogy a hátamhoz simul parfümje bódító illata elfelejtette velem az egész nap történteket és megadóan lazultam el az ölelésben.
Hajnalban édes szuszogására ébredtem,s ahogy fel-le emelkedik a mellkasa a fejem alatt. Szőkés haja,amit csak most vettem észre,hogy az utóbbi időben mennyit nőtt az arcába lógott. Eligazítottam tincseit és az arcát simogattam,amit észre sem vett, olyan mélyen aludt.
- Fáradt vagy… - suttogtam és a mellkasára tettem a kezem ,halkan dobogó szívének ritmusára újra magába szívott az álom. Mikor újra kinyitottam a szemem Hong Ki már nem melegítette a jobb oldalam,hanem öltözött.
- Jó reggelt. –ült le az ágyam szélére.
- Jó reggelt. –hunyorogtam rá.
- Azt hiszem ideje mennem,ha azt akarod,hogy úgy surranjak ki mint a szeretőd.
- Igen,ideje menned. –ültem fel. -Már így is megszegted az összes feltételt…
- Sajnálom. - vigyorgott. - Sietek haza,max 2-3 nap és otthon vagyok. Már nagyon hiányoztál. Örülök,hogy láttalak. - adott puha puszit a számra.
- Én is… Szia. - felkapta a telefonját az éjjeli szekrényről és kidugta a fejét az ajtón,körülnézett,majd visszamosolygott rám és halkan eltűnt az ajtó mögött.
Szerettem volna csak egész nap lustálkodni mellette,mert mióta együtt vagyunk úgy érzem,hogy egyre kevesebb időt töltünk egymással és sajnos ez nem csak érzés,hanem tény is. A plafont bámulva egy ideig gondolkodtam a dolgokon,de végül erőt vettem magamon kimásztam az ágyamból és a konyhába mentem egy pohár vízért.
- Jó reggelt. - ásítozott Shin.
- Ohayou.- mosolyogtam rá.
- Tae Woo üzeni,hogy hamarosan visszajön,csak elugrott valahová.
- Omo. Mikor ment el?- néztem a hátam mögött a hűtőben túrkáló fiúra.
- Ennyire csipás nem lehetsz,hogy nem veszed észre a hűtőn hagyott üzenetet.
- Bocsi,nem azt figyeltem.
- Na,annyit tudok mint te. –hagyott szünetet. – Hong ki elment már?
- Aha! – vágtam rá rögtön,azután esett csak le,hogy saját magamat buktattam le.
- he-he-he – vihogtam zavaromban.
- Nem vagyok hülye Min Hae - nevetett. - Mellesleg odacsuktad a pulóverét az ajtóhoz és miközben ő ráncigálta te kinyitottad az ajtót és olyat estetek,mint a berúgott ólajtó. – vigyorgott. - Ohh a titkos találka…- húzogatta a szemöldökét kacéran.
- Kuss! Kuss! Kuss! – legyeztem a kezemmel piros arcom előtt. Nehezen de leküzdöttem a zavarom.
- Ne dumálj annyit,inkább öltözz fel és menjünk shoppingolni. Hisz először vagyunk együtt Japánban.

Annyi üzlet után,nem tudom,hogy hogyan kötöttünk ki egy manga boltban… Csípőre tett kézzel álltam az üzletben,míg a kedvenc színészem egy kötetet nézett ragyogó szemekkel,de a zsebébe nyúlva keserűen tapasztalta,hogy nem az ő pénztárcájához szabták az árat. Visszarakta a helyére és tovább keresgélt,de ugyanahhoz a kötethez háromszor is visszatért. Végül egy másik kötetet vett meg én pedig megvettem neki azt, amire annyira vágyott és gondosan a csomagjaim közé rejtettem,hogy majd később oda tudjam neki adni.
- Siessünk! – szaladtam a busz után a kezemmel kalimpálva,hogy álljon meg a busz. Szerencsénkre észrevett a sofőr és így idejében hazaértünk. Hanako csak utánunk ért haza.
- Készen vagytok? Mert indulunk, még találkozunk a ONE OK ROCK-al. Elbúcsúzunk tőlük. - a 3-om szempár csillagként ragyogott fel,főleg az enyém,hisz tegnap alig tudtam koncentrálni.
Japánban tartózkodásunk vészesen a végéhez közeledett.
- Min Hae,csak szólok,hogy kék az egyik szemed.
- Mi? – kaptam az arcomhoz már a taxiban ülve. – Otthagytam a mosdóban a lencsémet. Menjünk vissza.
- Vagy a lencséd,vagy a fiúk drágám. Ennyi időnk van.
- De most mit tegyek Shin?
- Vedd ki a másikat is,mert így úgy nézel ki,mint egy albínó. Senki nem fogja észrevenni a szemeid.
- mondta a kicsi Shin,de túl nagyot tévedett.

- Tegnap is kék volt a szemed? –érdeklődött Taka,mikor búcsúzásképp kezet fogtunk.
- Azt mondta nekem valaki,hogy nem fogja senki észrevenni. - sandítottam Shinre,aki mellettem húzta a nyakát.
- Hazudtam.
- Szóval akkor mégiscsak te vagy Hongki barátnője.
- Ehh? meresztettem ki a szemem.
- Tudod tegnap kicsit le volt törve és mesélt rólad,főleg a szemeidről. Így látva tényleg furcsa.
- Kösz,épp ez az amit sokszor hallok.
- Furcsán szép,de nem akarok bókolni,mert azt esetleg félreértik. – nevetett. - Mellesleg ami furcsa az a tegnapi szituáció ,de nem gondoltam volna,hogy tényleg te vagy az a lány.
- Nem tudom ,hogy szabad-e ezt alátámasztanom.
- Már megtetted. –mondta nevetve. - Ohhh akkor ha te is foglalt vagy megpróbálom visszahódítani Hanako-t.
- Ehhh? – sikítottam fel vékony hangon míg a barátnőm be nem fogta a szám.
- Ez egy hosszú sztori elmesélem,csak most ne kérdezd. –súgta a fülembe.
- Taka drágám,tudod,hogy foglalt vagyok. – mosolygott rá.
- De azért szeretsz. – kacsintott rá én meg az egyikről a másikra néztem értetlenül míg a többiek vidám csevegést folytattak teljesen figyelmen kívül hagyva minket.
- Persze. –ölelték meg egymást barátian.
Nem tértem napirendre így a repülőn mikor senki nem figyelt a barátnőm felé fordultam.
- Hanako?Te és Taka…
- Igen. Együtt voltunk. Miatta költöztem Koreába,különben eszem ágában nem lett volna otthagyni a szülő országom,de mégis jól tettem,hogy eljöttem,mert így nincs bennünk már semmi bűntudat.
- De miért?
- Nem működött. Az én munkám nem fért össze az övével és fordítva ,így szinte alig láttuk egymást. Volt olyan idő mikor éjszaka is dolgoztam és akkor sem tudtunk együtt lenni. Ő meg nappal dolgozott.
- De hisz Jong Hoon-al is keveset találkozol.
- Taka-val még ennyit se tudtunk együtt lenni és a mostani munkabeosztásom teljesen más mint a Japán munkám. Így inkább közösen úgy döntöttünk,hogy maradunk barátok. Nehéz volt a szemébe nézni,mert szerettem és azt hiszem egy részem mindig szeretni is fogja,de nem bántam meg semmit,mert Jong Hoon-al egy nagyon kiegyensúlyozott kapcsolatom van a problémák ellenére is. Nem szeretnék többet,nem vagyok önző és telhetetlen. Akkoriban talán ez is volt a baj,hogy másképp gondolkodtam. A jegyek az én egyik régi kívánságom,hogy szeretnék tombolni az egyik koncerjükön.
- Miért nem mondtad el?
- Elég nehéz idők jártak feléd is és nem akartam,hogy mindketten egymás nyakán sírjunk,hogy milyen szerencsétlenek vagyunk,inkább alakítottam a dolgokat, új életet kezdtem és éltem az új lehetőségekkel.
- Nyugodtan elmondhattad volna.
- Tudom,de akkor sem tudtál volna segíteni,csak nagyon rosszul éreztem volna magam. Jobb volt így. Viszont szeretném ha Jong Hoon nem tudna erről a dologról,hogy még véletlenül se következtessen tévesen. Elég nehezen alakult ki köztünk a dolog,nem akarom elrontani.
- Hong ki-nak sem említem nyugi.
- Köszi. – mosolygott rám,miközben Tae Woo már el is foglalta a helyét mellettem. Mióta felszálltunk birtokolta a mosdót,mert kiderült,hogy ideges és rosszul van,ha repülnie kell. Ki gondolta volna…
- Apropó Hong Ki… Jól mulatatok az éjszaka? – kérdezte Hanako,pont hogy Tae Woo leült mellém és talán nem így volt,de megvetést vagy talán inkább féltékenységet láttam az arcán. Hanako-nak nem válaszoltam,csak ránéztem és az arcomról képes volt mindent leolvasni.
Kicsit elaludtam a hazafelé tartó úton és ébredezve kínosan tapasztaltam,hogy Tae Woo vállain nyugtatom a fejem,de szerencsére ő is aludt. Hanako gondolkodóan nézett ki az ablakon.
- Jól vagy?

- Persze. Mindjárt landolunk. - s ahogy kimondta a hangszórókból megszólalt a szokásos szöveg.
Shin még az utolsó perceket is kihasználta,hogy az új mangájából egy oldalt még elolvasson. Tae Woo-nak az út végére,már egy fokkal jobb színe volt. Én meg csak aggódtam Hanakoért,de ahogy kiértünk a reptérről telefonált és minden aggódás eltűnt az arcáról. Az enyémen viszont még csak akkor jelent meg mikor bementünk a szupermarketbe és az elektronikai részlegen élő adásba közvetítettek egy interjút,ahol ismét az Idolok és szerelmeik volt a téma. Az egész kedvemet hazavágta ,mert kezdett idegesíteni,hogy az utóbbi két hétben csak ez a téma megy. Azt hiszem a hab a tortán az volt,mikor végre hazaértem és leültem a laptopom elé és megláttam,hogy az anti klub 10.000 fővel tetőzik. Sírásra görbült a szám.
„ Hong Ki… Valóban nem lesz baj a kapcsolatunkból? aggódom…” írtam neki üzenetet,de választ nem kaptam. Mérgemben eldobtam a díszpárnát az ágyról.
- Ne dobálózz,mert veszélyes.
- Az agyamra megy ez a téma,az agyamra megy az anti klub és nem tudom mit tegyek,.- szipogtam és teljesen kiborultam.
- Mi a baj? – állt értetlenül a hisztim előtt Shin.
- Szimplán több mint 10.000-en utálnak.
- Hagyd már azt a hülye klubot,semmi jelentősége nincs. Unatkozó tinik játéka.
- Tudom,hogy nincs jelentősége,de mégis zavar. Pedig tényleg hülyeség.
- Ha tudod,akkor miért foglalkozol vele?
- Zavar… Nagyon is zavar.
- Így sose leszel boldog. – Nem szóltam semmit csak bámultam magam elé a kanapén.
- Ideje kipakolnunk. A szennyest kiviszem,te meg kimosod.
- Persze! Kivinni könnyű! –háborodtam fel.
- Vár rám a mangám…- mondta egyszerű mentségét.
- Apropó manga…- kutattam a cuccaim között.
Mindig szerettem ,mikor Shin arcán megjelent az a gyermeki mosoly,mint amikor kicsik voltunk. Nosztalgikus volt és ezt a hatást legjobban a mangával tudtam elérni.
- Noona! – lepődött meg a kötet láttán.
- Tudom,hogy nagyon szeretted volna. - hirtelen ölelt meg.
- Shin?
- Ne haragudj Noona,csak mostanában kevesebbet mosolyogsz,ha megölellek jobb lesz? -Valahogy ráérzett,mert határozottan jobb lett.- Ne foglalkozz az emberekkel,csak magadat nézd és légy boldog. – utolsó mondatát már a szemembe mondta erősen tartva a vállaimnál.
- Rendben! – mosolyogtam rá egy nagy bólintás közepette és rájöttem,hogy Shin az egyetlen biztos pont az életemben Eun-a mellett. Mert ők az én családom.