17. fejezet Nem így terveztem,de végül is jól alakult.

A kis pezsgős poharamat szorongattam az egyik kezemben,a nyakamban ott lógott a fényképezőgépem,ami nagyon nem ment a ruhámhoz,de nem érdekelt. Néha rápillantottam a barátaimra,akik látszólag el voltak foglalva, így kicsit egyedül éreztem magam. Hozzám is odajöttek,de senki nem tudta,hogy a reklámot én terveztem…
Kiittam az utolsó kortyot is a pohárból és mindenkiről készítettem képet! A vidáman ragyogó Hanako-ról és a híres barátainkról is. Láttam a köztük néha-néha összeakadt tekintetet és a vele járó mosolyt,de valószínű ezt csak én vettem észre,aki tudja,mi is van kialakulóban. Unalmamban újra fényképezni kezdtem a mosolygó emberektől kezdve a díszletig és a plakátokig.
- Még itt is dolgozol? – súgta a fülembe Tea Woo.
- Ez nem csak munka,sokkal inkább hobbi.
- És gondolod félre tudod tenni ezt a hobbit egy tánc erejéig?
- Nem tudok táncolni! –vallottam be.
- Min Hae! Hahóó!!!- emelte fel a kezét a fejét rázva..- Ez egy bál észrevetted? És felkértelek táncolni! Ne utasíts vissza.
A kezemben lévő gépre néztem,amit abban a pillanatban ki is kapott és a mellettünk álló Ajusshi lépett.
- Ajusshi? Vigyázna erre,míg táncolok a hölggyel?
- Ühm! – bólintott a férfi,Tae Woo elkapta a kezem és már húzott is maga után,hiába próbáltam a férfinak megköszönni,hogy vigyáz rá,nem igazán tudtam meghajolni,de szerencsére látták a szándékom.
Csak kevés ember táncolt,de mi beálltunk pont középre. A gyakornokom velem szemben állt,én meg sem tudtam mozdulni. Elkapta a bal kezem és a vállára tette. A jobb kezemet megfogta és közelebb lépett. Nagyon zavarban voltam,ez kiült az arcomra.
- Ne legyél ennyire feszült! Majd vezetlek!
- De én még soha nem táncoltam párban! Ráadásul ha a tűsarkúmmal rálépek a lábadra szaladhatok veled az intenzívre…

Csak mosolygott és a derekamra tette a kezét,aminek következtében még jobban megfeszültem.
- Már azt hittem,nem is tudsz aranyos lenni… De mikor zavarban vagy,elég aranyos vagy.
„ Ha ilyeneket mondasz jó hogy zavarban vagyok”
- Ez volt a célod? –lépegettünk ide-oda…
- Bevallom,kicsit igen! – Ő is zavarba jött és ilyenkor ő is nagyon aranyos volt.
- Ez csúnya húzás volt tőled! – mosolyogtam fel rá,de tudtam,hogy esze ágában sem volt velem táncolni,csak nem akarta,hogy egyedül unatkozzak a sarokban és ezt értékeltem.
- Sajnálom! –mosolygott le rám és megtörtént az amitől féltem ,amit egész végig sejtettem,hogy rá fogok lépni a lábára,összeszorította a fogát és megálltunk egy pillanatra! Szájra tapasztott kézzel vártam,hogy mi lesz ebből.
- Még nem kell vinni az intenzívre. –nézett rám végül mosolyogva,óriási követ levéve a szívemről.
- Mondtam,hogy szörnyen táncolok! – Csak most vettem észre milyen magas hozzám képest.
- Inkább üljünk le beszélgetni! –ajánlottam fel és leültünk egy kis kerek asztalhoz,ahol én egy újabb pezsgős poharat ürítettem ki! Nem éreztem magam jól.
- Tae Woo? Hazavinnél? Nem jól érzem magam!
- Persze! Ne vigyelek el inkább orvoshoz? Elég fehér vagy!
- Nem,semmi komoly bajom nincs,csak megütött egy picit a pezsgő. - Hanako és Jong Hoon nem voltak sehol,Hong Ki pedig látszólag jól elvolt egy társasággal,és bár kifelé menet összeakadt a tekintetünk,távoztam Tae Woo-val. A kocsiban próbáltam Hanako-t felhívni,de csak a második próbálkozásomra vette fel!
- Merre csavarogsz?
- Eljöttünk kicsit sétálni Jong Hoon-al!
- Én már hazafelé tartok!
- Miért? És Hong Ki?
- Ő ott maradt,nem akartam zavarni ,mert el volt foglalva,de mondjátok meg neki,hogy sajnálom,hogy ott hagytam,nem éreztem jól magam,így Tae Woo hazavisz. Hong Ki biztos hazatalál egyedül. Miattam ne gyertek haza,szórakozzatok jól!
- Biztos?
- Biztos!
- Akkor még maradnánk… Jó?
- Ühm… bólintottam nagyot és mosolyogtam,bár ezt ő nem látta.
- Boldog Karácsonyt!
- Nektek is!
El is felejtettem,hogy Tae Woo mindent hall… Nem tudtam mit mondjak,így csak vártam egy kérdésre.
- Már jobban vagy? – nem épp erre a kérdésre számítottam,de ennek talán jobban örültem,mert nem akartam kimagyarázni,ki az a Hong Ki.
- Igen! Köszönöm! – néztem az ölembe bambán,majd rájöttem,nem ártana azt is megmondanom,hogy hova vigyen,mert már vészesen kezdtünk közeledni a lakásomhoz. – Itt jobbra és a parkkal szembeni háztömb!
- Ohh… Azt hittem forgalmasabb helyen laksz!
- Ez pont tökéletes!
- Szerintem is! Nem szeretem a zsúfolt helyeket.
Amint a motor leállt kikapcsoltam az övem,de Tae Woo már az ajtómnál is állt ,udvariasan kinyitva azt. A hűvös téli levegő megcsapott.
- Felkísérhetlek az ajtóig?
- Nem szükséges! – tiltakoztam volna,de végül beadtam a derekam. – Ha nem okoz fáradságot… - mosolyogtam rá,de nagyon kínosnak éreztem,főleg az ajtóig tartó csendet.
- Hát… akkor holnap találkozunk.
- Ühüm… Jó éjt!- Be is hívtam volna,ha nem féltem volna a lakásban lévő fiú reakciójától és a saját szabályaimat sem akartam megszegni. Ám mikor beléptem, a szóban forgó fiú épp a húgom öltöztette.
- Hová készültök?
- Most beszéltem apáddal,lent várja ,hogy Eun-a-t levigyem! El akarja ma este vinni!
- Miért pont ma este? – nem mondom,hogy nem keseredtem el,de nem akartam ma apámmal vitatkozni.
- Noona,viszont én is elmegyek,mert találkozom a barátnőmmel.
- Jó, majd én leviszem Eun-a-t apához,te csak menj!
- Köszönöm!- és azzal el is szaladt.
Megfogtam a húgom kezét és a hidegben elindultam a parkolóba,ahol apám kocsija állt. Lehúzta az ablakot és úgy nézett rám.
- Hol voltál ilyen ruhában?
- A jótékonysági bálon!
- És jó volt?
- Fogjuk rá!
- Gyere Eun-a! Szállj be! –nyitotta ki az ajtót és bentebb húzódott a húgom gyorsan be is szállt a kocsiba,de még visszaszólt.
- Unnie?
- Hmm? – hajoltam le,hogy belássak a hátsó ülésre.
- Te nem jössz?
Apám nem nézett rám,ha rám nézett volna,akkor másképp válaszoltam volna,de láthatóan nem kívánta a társaságom.
- Unnie nem érzi jól magát! Majd legközelebb! Érezd jól magad! – ezekkel a szavakkal csuktam be az ajtót, és a luxus autó ezek után el is ment. A könnyeim potyogtak szinte ráfagyva az arcomra. Nagyon hidegre fordult az idő. Zokogtam,és nem tudtam megállítani.
- Ilyen szép ruhához nem illenek a könnyek! – hátam mögött pár méterre ott állt Hong Ki kigombolt kabáttal, a lehelete ködöt képzett előtte,ahogy kifújta.
- Hong Ki? – törölgettem a szemeim. Ő pedig odajött hozzám levetette a kabátját és rám terítette!
- Menjünk fel,mielőtt ráfagynak az arcodra…
- Nem sírok!
- Igen,tudom! – mosolygott rám és elindultunk csendben,de ez a csend nem volt olyan kínos,mint Tae Woo-nál. A kabátjának nagyon jó illata volt,minden egyes lélegzetvételkor bele ivódott egy darabja a sejtjeimbe.
- Jól vagy? –értünk az ajtó elé.
- Igen! – bár a hangom nem épp ezt sugallta.
- Nem úgy nézel ki…
- Ahh… Köszönöm a kabátot! – vettem le és átadtam neki. – Jó éjt Hong Ki!
- Köszönöm a sálat! – bökte ki végül,ami már valószínű régóta a nyelvén volt.
- ühm… Szívesen! Boldog Karácsonyt! – nyitottam ki az ajtóm.
- Boldog Karácsonyt! – búcsúzott el a szavaimmal.
Ledobtam magamról a magas sarkú cipőt és rögtön a konyhámba mentem a szekrényen lévő pezsgőért és egy pohárért. Bekapcsoltam halkan a zenét és levágódtam a kanapéra. Kibontottam a drága italt és alig hogy tölteni akartam magamnak,kopogtak. Az üveg nyakát fogva nyitottam ki az ajtót.
- Van kedved velem iszogatni? Egyedül érzem magam! –tartott magasba Hong Ki egy boros üveget én pedig válaszként feltartottam az én üvegemet. Míg Hong Ki helyet foglalt a kanapén ,én egy újabb pohárért mentem a konyhába.

- Magadban akartál inni?
- Úgy terveztem,ha már mindenki itt hagyott!
- Szép ez a fenyőfa is!- nézett a kanapé mögé,ahol szépen állt a kis feldíszített karácsonyfánk.
- Shin-től kaptuk!
- Ahh értem! És most ő hol van?
- Elment a barátnőjéhez! Egyébként azt terveztem,hogy nekiállok dolgozni!
- Azt mondtad,hogy nem dolgozol ma! Elmondod miért nem?
- Ahh hogy az… Tudod már 5 éve nem volt ilyen karácsonyom ,mint amilyennek a mai nap indult… A végén mégis egyedül maradtam… Egyébként mikor még anyu élt mindig megünnepeltük ezt a napot,főzött,sütött és ajándékot vettünk egymásnak. Ezen a napon soha nem dolgozott apa sem,és talán ez volt az évben az egyetlen nap,amikor együtt volt a család! Ez volt az év legfontosabb napja! Aztán anya elment és mondhatni szétestünk… Se anyám se apám nincs velem,ráadásul egyedül maradtam.
- Ezért sírtál?
- Igen… - miközben beszélgettünk egy üveg pezsgő már lecsúszott és borral folytattuk,de bárcsak ne tettük volna, mert a kettő ütötte egymást és már kezdtünk becsípni.
- Nem gondoltam,hogy ez az év ennyire különleges lesz.– kortyoltam bele a savanyú italomba.
- Miért?
- Mert olyan dolgok történtek velem,amikre nem számítottam.
- Mint például?
- Mint például a karácsonyfa vagy te.
- Én? – húzta fel a szemöldökét.
- Soha ne gondoltam volna,hogy ezen a napon én valaha Lee Hong Ki-val fogok borozni.
- Várj, várj ,várj! –pattant fel hirtelen - Valamit elfelejtettem! Mindjárt jövök!
Míg vártam rá újabb pohár ürült ki. Eléggé meglepődtem,mikor egy piros dobozzal tért vissza ,nagy masnival a tetején.
- Mi ez? – tette le elém.
- Ez az én ajándékom neked.
Ahogy leemeltem a doboz tetejét ,rózsaszín papírba bújtatva egy fehér hó gömb volt.
- Ez gyönyörű! –emeltem ki a papírból,a nem egyszerű hó gömböt,mert csodálatos dallam is szólt belőle.
- Köszönöm!
Nem tudom miért,talán a túlcsordult érzelmeim miatt,vagy az ital hatása miatt,de megöleltem.
- Sajnálom! –húzódtam el tőle,de ő visszarántott és erősebben ölelt.

- Hong Ki?
Elengedett és zavarba jött.
- Sajnálom,nem tudom mi ütött belém.
- Én sem tudom…- túrtam a hajamba. - Az én hibám,azt hiszem csak mind ketten sokat ittunk,felejtsük el.
- Oké! –bólintott. Mind ketten zavarban voltunk,de azt hiszem pár perc után túl tudtuk rajta magunkat tenni és elkezdtünk beszélgetni a zenéről és még sok másról,de egy nagyobb csend következtében elnyomott az álom.

16. fejezet! A karácsony varázsa!

Karácsony napján nem kellett dolgoznom,így picit aludhattam tovább a megszokottnál. Sajnos Hanako a mai nap is dolgozik,de remélem,hogy hamar végez.
  Álmos fejjel keltem ki az ágyból és a pizsamámban ,ami egy szürke nadrágból és egy fehér topból állt,nekiláttam reggelit készíteni. A nyugati országokban ez egy nagy ünnep,amikor sütnek, főznek és megajándékozzák egymást. Anyával mindig tartottuk a karácsonyt,mivel neki európai felmenői voltak. Felütöttem a szakácskönyvet és próbáltam azokat az ételeket elkészíteni,amiket annak idején anya állított ilyenkor össze.
- Te mit csinálsz? –jött felém tökéletes öltözékben Shin. Fekete farmere és fehér pólója tökéletesen keretezte vékony,ám formás alakját,menő külsőt kölcsönzött neki a fekete ing,amivel feldobta öltözékét. A haja kezdett egyre hosszabb lenni,aminek kifejezetten örültem.
- Próbálok főzni valamit! – válaszoltam egyszerű őszinteséggel,mert tényleg nem tudok főzni. - Meg kóstolod?
- Muszáj?- fintorgott rám egy nagyot ,pár méterről is láttam az arcán hogy egyáltalán nincs kedve megenni a főztöm.
- Légy szíves! –tettem össze a két kezem.
- Ha meghalok visszajövök kísérteni! –lépett a tűzhely elé és belekóstolt a szószomba, a reakciójából láttam,hogy nem tetszik neki és már nyújtottam is felé a pohár vizet.
- Te tényleg meg akarsz ölni!  Neked nem való fakanál a kezedbe,maradj a seprűnél… ahh – nyújtotta ki a nyelvét. - Jobb ha megyek,nem sokáig leszek! Mire kész lesz a reggeli hazaérek!
- Vicces vagy,míg hozzád nem vágom az edényt!
- Nyugi-nyugi,az idegesség árt a szépségnek! – nevette el magát.
- Ajshhh gúnyolódsz? Inkább menj!- ordítottam rá az utolsó szót.
Elkeseredésemben belevágtam az edénybe a fakanalat…
- Miért vagy ideges?- érkezett a hang a hátam mögül,mire összerezzentem.
- Hong Ki? Segíthetek?
- Ezt én szerettem volna megkérdezni! Shin távozott az előbb és azt mondta,hogy mérget kotyvasztasz… Gondoltam,hogy főzöl! – mosolyodott el.
- Ajshhh- húztam félre a szám. – Boldogulok magam is. - kezdtem bele újra a szószba.
- Túl sok folyadékot adsz hozzá és túl sok fűszert. Ennyi az egész!  Segítek!
- Nincs dolgod? – néztem rá,miközben kivette a fakanalat a kezemből.
- Éppenséggel lenne,de majd csak másfél óra múlva,addig kicsit tanítalak.
- Mintha te annyira tudnál!
- Jobban mint te!
- Hjaaa! Nem kell örökösen a szememre vetni,hogy nem tudok főzni! Próbálkozom!
- Tudom!  - mosolygott bele az edénybe,hosszú szempilláin megakadt a tekintetem,míg rám nem nézett,ezzel zavarba hozva engem.
- Úgy látszik,te szeretsz főzni! – ezek után nem mertem az arcára nézni,inkább csak a kezeit néztem.
- Uhm! –fél szemmel láttam, ahogy bólint egyet.
- Oppa? – Időközben Eun-a is felébredt.
- Eun-a hamarosan lesz reggeli,addig nézd a mesét a TV-ben! – kezemmel mutattam neki,hogy üljön le a kanapéra és szót fogadva így is tett.
- Ma nem mentél dolgozni? – jött felém egy kérdés.
- Ahh… Ezen a napon soha nem kell bemennem!
- Miért?
- Majd egyszer ha sok időnk lesz elmesélem!
- Biztos?
- De kíváncsi vagy! – nevettem el magam. – Biztos!Egyszer el fogom mesélni. - mosolyogtam rá és vágtam a zöldségeket tovább.
- Meg ne vágd magad!
- Tudom… - kis szünetet hagytam ,de most rajtam volt a sor,hogy kérdezzek,mert utáltam ezt a kínos csendet. - Ma felléptek?
- Ma csak fotózás lesz és egy kis háttérmunka… Este szerencsére szabadok vagyunk…
- Nehéz egy idol élete…
- Sokszor jó lenne,ha nem ismernék a nevem,és lustálkodni egész nap, vagy normális munkahelyen dolgozni,de akkor nem azt csinálnám,amit szeretek.
- De az a lényeg,hogy szereted és addig csinálod míg bírod! Nem?
- De! – bólintott nagyot, én pedig elindultam kezemben a tányérokkal,hogy megterítem az asztalt. Hong Ki ott maradt reggelire,én mondtam neki,hogy amiért segített egyen belőle. Csak hárman reggeliztünk és a mosogatás után Hong Ki-nak mennie is kellett. A Tv-zést untam,szinte elaludtam a bugyuta mesén,aminek nem láttam értelmét,de a húgom nagyon élvezte. Mikor nyílt az ajtó sejtettem,hogy Shin tért haza,de nem üres kézzel. Egy nagy fenyőfával állított haza nagy vidáman.
- Voila!!!
- Nézd Eun-a! Egy fenyőfa! –felkaptam az ölembe és odavittem a fához. – Lesz karácsonyfánk!
Köszönöm Shin! – hálálkodtam neki,mert tudtam,hogy sejtette,hogy miért főzőcskézek és készülök ezen a napon….
- Mikor utoljára karácsonyfánk volt,anya is velünk volt…- kissé elgondolkodtam és majdnem hagytam,hogy egy szomorú érzés a szívembe férkőzzön.
- Tudom,de ma mindenki boldog! Hozd a díszeket és díszítsük fel!
Ahogy rám parancsolt, már el is szaladtam felkutatni a rég látott díszeket.
Mikor kimentem már Hanako is hazaérkezett és ugyanolyan öröm volt az arcán,mint  mindenkinek a nappaliban.
- Ki találta ki?
- Shin… - kutattam a nagy dobozban az emlékeim között.
A fát vidáman díszítettük fel. Eun-a majdnem magára rántotta az egészet egy adag hiszti kíséretében,de végül Shin felemelte és  a csúcsot ő rakhatta fel. Régen mindig apa feladata volt a csúcsot a helyére rakni.

- És most jöjjön az ajándék! – csaptam össze a tenyerem. Olyan boldog voltam,hogy vidáman kinyitották az ajándékaim. Hanako egy nyakláncot kapott,Shin sapkát és kesztyűt és a húgomnak,azt vettem amit a legjobban szeret… egy macit.
Az ajándékok kibontása után elbohóckodtuk a napot. Shin keresztbetett lábbal azt játszotta,hogy egy dohányzó díva egy füstös bárban,minden mozdulatából sugárzott a szakmai ártalom,de nagyon szórakoztató volt. Képeket is csináltam,mint minden alkalommal.
- Szerintem halálra fogjuk magunkat unni ezen a bálon Hanako! – tanakodtunk a kanapén. - Neked persze ott lesz Jong Hoon…
- Ha hazajövünk főzök valami finom vacsorát!
- Gondolod lesz arra idő?
- Szerintem lesz,de majd meglátjuk mennyire érezzük jól magunkat. – mosolygott rám és elment készülődni.
Felkaptam az utolsó ajándékot és elindultam a szomszédba. Tudtam,hogy nincs otthon, így az ajtó előtt hagytam egy cetlit ráragasztva.
„Merry Christmas Hongki!”
Egy ideig guggoltam még a kis doboz felett,de végül a térdeimre csapva felálltam és visszamentem a lakásba.

Hong Ki pov:

Az ajtómban egy doboz volt,először nem tudtam ki tehette oda,de amint elolvastam a kis cetlit csupa mosolygós fejekkel,tudtam,hogy csak egy valaki lehetett.

- Valahol már láttam ezeket a smiley-kat. – töprengtem és bevittem a kis csomagot a nappalimba,ahol kinyitottam. Egy koponyás sál volt benne,amit rögtön a nyakamba is akasztottam és úgy csodáltam! De nem sok időm volt,mivel lassan  jöttek értem…

Min Hae pov:

Felvettem a fekete koktél ruhámat,de akárhányszor nézek a tükörbe nem vagyok magammal megelégedve,bár a smink sokat dobott rajtam,így talán szebbnek tűntem. A nappalimba Hanako ott állt bézs színű  talpig ruhájában,mint egy hercegnő!A haját feltűzte,nagyon szép volt…
- Olyan szép vagy!
- Te is! – magamra néztem a lábaim fekete harisnyába voltak bújtatva a koktél ruha alatt,fekete magas sarkú cipőm hosszította a lábamat. A hajam hagytam szabadon leomolni a vállaimra.
- Mind ketten nagyon csinosak vagytok! – Nem is vettem észre,hogy rajtunk kívül van még valaki a közelben,vagy csak most érkeztek meg talpig úriemberként.
- Hogy kerül ide Hong Ki?- szűrtem ki Hanako-nak a fogaim közül.
- Nem tudom,de úgy látszik ő is jön.

- Zavarban vagyok! Nem túl rövid a szoknyám?
- Nem! Úgy látom neki  nagyon tetszik! – nevette el magát. Hong Ki idegesen pislogott rám.
- Hong Ki ,te hova tartasz?
- Jótékonysági bálra veletek!
- És ezt hogy gondoltátok? Besétáltok a nyilvánosság elé velünk?
- Sajnos nem így lesz! Külön megyünk,de tegyünk úgy,mintha együtt mennénk! – mondta lehangoltan Hanako. Nem tudtam mit mondjak,hisz azt mondtam Hong Ki-nak,hogy egy kollégámmal megyek,de már úgy is mindegynek gondoltam. Külön autóval mentünk a rendezvény helyszínére,ahol rengetek öltönyös férfi és elegáns hölgy volt. Kezemből nem szakadt el a fényképezőgép,de más embernél nem is láttam.
- Akkor nézzünk szét. - kuncogott az orra alatt a barátnőm.
- Mit szólsz ahhoz a fiúhoz ott balra?
- Hanako,mondtam,hogy nem akarok senkivel sem flörtölni!
- Ajshh… - Épp ekkor léptek be Hongkiék a terembe, egy pillanatra találkozott a tekintetünk.
- Vajon hol jártak ennyi ideig? –tanakodott a mellettem körmét rágó lány.
- Biztos elakadtak valahol.
- Ahh nem bámulhatjuk egymást feltűnően,térjünk vissza ahhoz a jóképű,erős,kacérnak tűnő fiúhoz! Nézd már! Min hae! –rángatta a karom!
- Mi van?
- Felénk jön! A cuki pasi felénk jön!
Talán én is így reagáltam volna,ha nem ebben a helyzetben lettem volna.
- Szia Tae Woo! – köszöntem a gyakornokomnak amint odaért.
- Milyen csinosak a hölgyek! – bájos mosolya a legtöbb nő szívét úgy olvasztotta volna meg mint forró kés a vajat,és mi is az áldozatai lettünk,mivel fülig pirultunk,de még újdonsült kollégám is.
- Ő itt a legjobb barátnőm Hanako Hayakawa. Hanako… Ő pedig a cég új gyakornoka Kim Tae Woo.
- Ahhh… szóval te lennél az? Már nagyon sokat hallottam rólad! – hajolt meg előtte.
- Igazán?- Tae Woo rám nézett  zavaromban a nyakamat fogdostam elfordulva,majd aprót löktem Hanako-n.
A TV miatt nagy népszerűségnek örvendett Hanako és a fiúk is,csak én álltam ott egy pohár pezsgővel a kezemben egy jó időn keresztül…

15.fejezet! Izgalmas egy nap!

Holnapután karácsony és Hanako-val úgy döntöttünk,hogy ideje bevásárolni… Kézen fogtuk a húgom és nyakunkba vettük a belvárost.
A bevásárlóközpont szépen fel volt díszítve nyugatias stílusban,gyönyörű volt, a halk zene az üzletek között kúszott,vidám hangulatot kölcsönözve ezzel a légkörnek.
- Veszel valamit Jong Hoon-nak? –kérdésem meglepetésként érte Hanako-t.
- Gondolod örülne valaminek? Hisz még nem hivatalos a kapcsolatunk,mert az,hogy kétszer randiztunk,nem jelenti azt,hogy együtt járnánk.
- Akkor vegyél neki valamit szimpla barátságból.
- Ezek szerint te is veszel valamit Hong Ki-nak?
- Én nem randizok Hong Ki-val,így már más a helyzet,de Shin kap valamit,ahogy te is.
- Miért vele randizol…? Ajándék… - csapta össze a kezét. - Alig várom.
- Nem,de ő tudod jól,hogy gyerekkori barátom!
- Tudom,csak vicceltem…- mosolygott le a köztünk lépegető Eun-a-ra!
Időközben megláttam egy szememnek kedvező árakkal kecsegtető üzletet:
- Bemegyünk ide? – de már indultam is befelé, óvva intve a húgom,hogy mindig maradjon mellettünk.
- Koktél ruha kell! Csinosnak kell lennem,mert Jong Hoon is ott lesz!
- Elhívott?
- Mondtam neki,hogy bálba megyünk és megkérdezte,hogy elkísérhet-e? Persze igent mondtam! – rántott vállat.
- Remek! Akkor tényleg csinosnak kell lenned! Menjünk kutatni! –és ezzel bele is vetettük magunkat a szebbnél szebb ruhákba.
- Azért nem szeretnék nagyon extrém ruhát.
- Ki kell tűnnöd a tömegből,nagyon fontos emberek lesznek ott,találnunk kell neked egy gazdag férjet.
- Ne akarj már férjhez adni. - kutattam a ruhák között.
- Csak azt akarom,hogy boldog légy! – Nem tudom miért,de eszembe jutott egy teljesen más téma,vagy csak el akartam terelni a szót másra.
- Nem is mondtam neked,hamarabb érkezett a gyakornokom.
- Omo! Mikor?
- Pár napja! Azt hiszem akkor,mikor Hong Ki elköltözött.
- És milyen a csaj?
- Fiú… - javítottam ki a tévedését,amin igencsak meglepődött vagy inkább lelkesedett.
- Naaa! Mesélj!
- Miről is?
- Mégis milyen? Több időt töltesz vele,mint velem,biztos van róla valami véleményed.
- Ez mind csak azért van,mert mindketten dolgozunk,és mindketten máshol sajnos… De egyébként ügyes,kedves,udvarias és jóképű,nem beszélve arról,hogy egy nagy vállalat fia és mérnök.
- Tökéletes férj jelölt. - vágta rá Hanako és leakasztott egy estélyi ruhát a fogasról.
- Lehet… vagy nem tudom,már akinek…
- Mi a baj vele? – tartotta maga elé a rózsaszín darabot. - Milyen?
- Próbáld fel!
A próbafülke felé indultunk el mind a hárman,Hanako gyorsan behúzta maga után a függönyt. A fülke oldalának támaszkodva vártunk.
- Nos? Mi a baj vele? –hallottuk a kérdést a függöny mögül.
- Nincs vele gond! Van benne valami vonzó,de mégsem az esetem! Hogy is mondjam? Túl komoly…
- Ne hasonlítgasd Hong Ki-hoz!- rántotta el a függönyt.
A húgom és én is tátott szájjal néztük a tökéletes öltözékét.
- Ez gyönyörű!
- Szép,de mégsem az igazi! – húzta vissza a kis lepelt,hogy levegye a meseszép ruhát.
- Nem hasonlítom Hong Ki-hoz,egyszerűen csak valami hiányzik belőle,ami nekem kell. És nem értem miért beszélünk róla úgy,mintha bármi is lenne köztem és közte… Nulla eséllyel indulnék nála.
- Sosem tudhatod! Járj nyitott szemmel! – vágtatott ki szélsebesen a ruhát a helyére rakva.
- Nem akarok amúgy sem férjhez menni! Nevelnem kell Eun-a-t!
- És ezt egy férj mellett nem tudod megtenni?
- Két dologra nehéz egyszerre figyelni. - nevettem el magam. - De az igazság az,hogy nem akarom bonyolítani az életem.
- Legalább barátod lenne,aki néha elvisz szórakozni,mert be vagy savanyodva teljesen! Jó lenne,ha úgy élnél,mint egy 24 éves,nem úgy mint egy 64 éves.
- Egyszer biztos eljön az én időm is és akkor férjhez megyek… Bár ahhoz nagyon szerelmesnek kell lennem.
- Én azt hiszem hozzá mennék Jong Hoon-hoz,ha megkérné a kezem! De ettől nem kell tartanom. - nevette el magát.
- Ez természetes! Én bízom benne,hogy így lesz!
- Min Hae! – emelte kicsit fel a hangját. - Majd pont engem vesz el,egy híres idol! Ez abszurd és eléggé vicces nem?- nevetett.
- Belegondolva az! – helyeseltem,mert ha Hongki-val és velem kapcsolatba mondtak volna ilyesmit…még a gondolat is nevetséges volt,így inkább bele sem gondoltam.
- A magunk szakmájában,mi is jók vagyunk,de mégsem vagyunk 4minute.Most pedig rajtad a sor,hogy felpróbáld ezt! –nyomott a kezembe egy fekete darabot. - Míg én válogattam,te csak bambultál! Ébresztő! – tárta szét a kezeit. - Vásárolni jöttünk!
- Igazad van! –bólintottam nagyokat és elindultam felpróbálni a kiválasztott ruhát. A gondolatok a férjemről,Hongkiról,Tae Woo-ról és az életemről nem akartak elszállni a fejemből és nagyon elgondolkodtattak,még akkor is,mikor már megszereztük a ruhákat és tovább bolyongtunk az üzletek között.
- Nagyon elgondolkodtál!- ébresztett fel elmélkedésemből drága barátnőm.
- Csak azokon járt a fejem,amiket mondtál! Tae Woo nagyon aranyos és tényleg ideális férj lenne,de annak a tipikus macsónak tűnik,akiért oda vannak a lányok,ahogy a vállalatnál is minden nő róla pletykál,de látszólag ő nem foglalkozik velük.
- És veled?
- Ez hülye kérdés,egy íróasztalon osztozunk egész nap! Muszáj egymással foglalkoznunk.
- Szóval ő nem az a típusú férfi akiben megbízol?
- Azt hiszem nehezen,de tudnék benne bízni… de ahhh!- ráztam a fejem dühöngve. - Miért beszélünk a gyakornokról,mikor semmi közöm hozzá?
- Na majd egyszer meglesem! Mondjuk a banketten…
- Miből gondolod,hogy ott lesz?
- Mert te ott leszel…- s közben megszólalt a telefonja,felcsillant szeme, ahogy a kijelzőre nézett,csak egy nevet juttatott az eszembe. Eun-a-val elvonultam egy közeli padra,hagytam ,hogy beszélgessenek,ez idő közben kibontottam egy-egy nyalókát magunknak…megvártam,míg leteszi a telefont és felé nyújtottam a cukorkáját.
- Idejön! – toporzékolt örömében,én pedig meglepettségemben majdnem kivertem a fogam a nyalókával.
- Mi? – húztam a szám,mert fájt a fogam.
- Jong Hoon idejön! Várjuk meg itt. - pattant le ő is a padra mellénk. A húgomat most egy valami érdekelte a cukorkái.
- Hanako?
- Uhm?
- Nem félsz,hogy pletykálni kezdenek rólatok,ha véletlenül lefényképeznének?
- Úgy gondolom,tudja,hogy mit csinál és rá bíztam magam. Gondolom álcázva jön.
És igen, álcázva jött Hong Ki társaságában,mikor megálltak mellettünk,nem is ismertem fel őket,de ahogy megmozdult Hong Ki tudtam,hogy ő az! Valahogy képes vagyok a mozdulatairól felismerni… Jong Hoon kézen fogta Hanako-t és elsétáltak,az ex répafej,pedig leült mellénk a zsebébe dugta a kezét és begörnyedt. Senki nem mondta volna meg ebben a puffos kabátban,sapkában,sálban és szemüvegben,hogy ő Lee Hong Ki.
- Vásároltatok? – kérdezte,de felénk se nézett,csak halkan motyogta tovább. - Csak nem a bálra vettetek ruhát?
- Igen! Ahova Jong Hoon is jön Hanako kísérőjeként.
- És téged ki kísér?
- Azt hiszem a kollégámmal megyek! – hazudtam,és nem tudom hogy miért.
- És sikerült ruhát venni?
- Igen,lehet kicsit fázni fogok benne,de nagyon szép,kibírom azt a kis időt. - mosolyogtam és eszembe jutott,hogy nem ártana lassan indulnunk. –álltam fel és velem együtt mindenki.
- Elnézést! –szólított le egy fiatal nő,aki látszólag nagyon gazdag volt. - Te Lee Hong Ki vagy?
- nézett a lány az előttem álló férfira,aki hangtalanul beletemetkezett a ruházatába.
- Agasshi,ő a férjem! –kulcsoltam össze a kezem a Hong ki-éval,aki meglepődve tapasztalta az eseményeket,a kezünkről a szemembe nézett. - Gyerünk drágám,már így is késében vagyunk a lányunk is éhes! Elnézést agasshi,mi távozunk.
- Sajnálom,hogy összetévesztettem férjét.
- Felejtse el! – legyintettem. - Nem ez az első eset,de nagyon hízelgő! – mosolyogtam rá és aprót hajolva magam után húztam a gyermekem és az ideiglenes férjem. A szívem vadul dobogott,míg be nem értünk egy pici folyosóra,ahol mindössze két nagy ajtó volt „women” és „man” felirattal. Elengedtem mindent,ami a kezemben volt. Rajtunk kívül senki nem volt a folyosón és így nem ismerhette fel senki Hong Ki-t,mikor levette a szemüvegét.
- Uhh.. ez meleg volt… De hol lehetnek Hanako-ék? –próbáltam úgy tenni,mintha semmi nem történt volna,de Hong Ki zavarában csak engem bámult.
- Sajnálom! – nyögtem ki végül. - Én csak nem akartam,hogy lebukjunk. Nem akarok címlap sztori lenni,rontani ezzel a hírnevedet. Mert a sok laikus ember csak annyit lát rajtunk,hogy te férfi vagy én meg nő és ebből téves következtetéseket vonnak le…. Ezt se te, se én nem akarjuk.
- mondtam el egy szuszra,de ő csak egy „ köszönömöt” mondott,amivel zavarba hozott,mert annyira őszinte volt az arckifejezése,hogy még bele is pirultam. Kapkodva néztem körbe,mert sehol nem láttam a húgom.
- Hol van Eun-a? – estem kétségbe.
- Az előbb még itt volt.
Kétségbeesetten kezdtem el szaladni,és a környék össze üzletébe benéztem,de mindhiába volt az egész ,mert sehol nem láttam a húgom. Hong Ki is kereste az öltözékébe bújva,aztán sírva visszatértem oda ahol még megvolt.
- Ne sírj! Megtaláljuk,mert minden követ meg fogunk mozgatni,nem mehetett messzire. - vette elő a telefonját és tárcsázni kezdett.
- Mit tegyek? –sírtam a tenyerembe… teljesen kétségbe voltam esve ,míg Hong Ki feltehetően Jong Hoon-al beszélt.
- Unnie? – hallottam a húgom hangját és hátranézve a férfi mosdó ajtajában állt.
- Nem tudom begombolni! – nézett ránk,nagy szemekkel. Odarohantam hozzá és felkaptam. Sírtam,de már a megkönnyebbüléstől…
- Megtaláltuk! Semmi baja! Gyertek ide! – mondta utolsó szavait a telefonba és elrakta a kabátja zsebébe.
- Hogy lehetek ilyen felelőtlen?
- Nem tűnt el,csak pisilnie kellett.
- Kakálnom! –javította ki a kislány Hong Ki-t,és ezzel a sírást felváltotta a nevetés.
- Legközelebb ne hozd Noonára a szívinfarktust! Szólj,ha menned kell!
- Sajnálom! Nagyon kellett!- pirult el a húgom, annyira szorítottam az ölemben,hogy szegény már akadozva vette a levegőt.
- Mi történt? – futottak be Hanako-ék is.
- Egy pillanatra levettük róla a szemünket és bement a férfi mosdóba.
Látszott rajtuk a megnyugvás,ők is nagyon aggódhattak.
- Eun-a! Legközelebb azon az ajtón menj be,amin a szoknyás néni van! – mutatott Hong Ki az ajtóra. - A kislányok nem mennek be a kisfiúkhoz és a kisfiúk sem a kislányokhoz.
- Te most felvilágosítást akarsz tartani egy 5 éves gyereknek?
- Én? –mélyítette el a hangját magára mutatva! – NEM!
- Aha… persze,mondja ezt az, aki túl fel van világosítva a magazinokból.
- Pff… - Hanako itt már nem bírta tovább ,elnevette magát édesen csilingelő nevetéssel.
- Mi? Én nem is olvasok olyan újságokat!
- Akkor csak nézed? Láttam a kanapéd alatt. –mentem el mellette kéz a kézben a húgommal.

- NEM! –háborodott fel. - Mond meg nekik haver,hogy az ilyen fajta magazinok nézése nem tartozik a hobbim közé.
- Nem tartozik a hobbija közé. - villantotta ki fehér fogsorát Jong Hoon.
- Ajsh… - emelte öklét a Leader felé,aki még jobban nevetett de immár védekezve.
Természetesen tudtuk,hogy ez nem igaz,de nagyon jól esett a mai nap is piszkálni valamivel őfelségét Lee Hong Ki-t!

14. fejezet! A gyakornokom színre lép!

A nap eleje megint nem úgy alakult ahogy szerettem volna,újra loholnom kellett a buszmegállóból a munkahelyemre és így sem sikerült beérnem időben. Alig kaptam levegőt a kabátomban úgy lihegtem ,mint egy hajszolt kutya, az arcom kipirult és alig vártam,hogy felérjek a lépcsőn. Próbáltam lábujjhegyen elsurranni apám irodája előtt,mert ha észrevesz,nem marad haj a fejemen,attól,amit tőle kapok. Amint elhaladtam lassan az ajtaja előtt ,újra gyorsítottam a tempón és az irodámba érve erőteljesen vágtam le magam a székembe.

- Utálok rohanni!- fujtattam kipirult arccal,lihegve.

- Fél órás késéssel,sikerült beérned?- érkezett a hang az ajtóból,mire úgy felpattantam,hogy a szék óriásit puffant a hátam mögött. A hangra összerezzentem és behúztam a  nyakam. Az ajtóban a felettesem állt, azzal a komor arckifejezéssel,amilyennel szokott. Fekete rövid haja  magasra volt tűzve a feje tetején. Nem ez az arc,amit elsőnek szeretne látni az ember egy nehéz nap előtt…

Nem okozott örömet a találkozás,de azért tisztelettudóan kértem elnézést:

- Sajnálom! A húgomat kellett óvodába vinnem! 

- Mondtam már ,hogy ne keverd össze a munkát és a magánéletet.

- Higgye el igyekszem! De nekem sem könnyű! –már majdnem elfintorodtam,de tartottam magamban az előtörni akaró mimikákat. 

- Azonnal itt lesz a gyakornok! Készülj fel! – s mint egy pulyka úgy fordult ki az ajtón. Visszatartott érzéseim kibuktak belőlem és fújtatva állítottam fel a székemet.

- Néha tényleg utálok felkelni!- motyogtam a hajamba túrva az asztallapot fürkészve.

- Elnézést! – újabb meglepetésként ért a mély férfihang egész közelről. Annyira elmerengtem a semmiben,hogy észre sem vettem,hogy bejöttek. A legnagyobb meglepetés akkor ért,mikor felnéztem és a szám is tátva maradt. Az idegen nem is volt annyira idegen! 

- Te lennél a gyakornok? –néztem fel a szememnek kedves idegenre. 

- Igen a nevem Kim Tae Woo! 

- Micsoda megkönnyebülés,már azt hittem bolond vagyok! 

- Hmm? – arca értetlenséget fejezett ki,nem tudta miről beszélek.

- Tegnap mikor találkoztunk,azt hittem hallucinálok,és egész  nap azon gondolkodtam,lehet hogy orvoshoz kellene mennem!- hadartam el butaságomat,amin látszólag jól mulatott,mert próbálta a kezével leplezni mosolyát. Ekkor jutott eszembe,hogy be se mutatkoztam.

- Lee Min Hae vagyok. Örülök,hogy megismerhettelek! Dolgozzunk keményen! – nyújtottam felé jobb kezem,amit készségesen el is fogadott.

- Akkor meg is mutatnám azokat a helyeket,ahol dolgozni fogunk. – indultam az ajtónak és vártam,hogy kövessen. Elhaladva apám irodája előtt,megjegyezte,hogy  ott már járt…Egyenesen a konferencia terembe vezettem.

- Szóval ez lenne itt a konferencia terem ,itt fogjuk tartani az értekezleteket és a konferencia tárgyalásokat is! De ne aggódj,te nem fogsz tartani semmit,csak ülsz és figyelsz! Most pedig megyünk egyenesen a stúdióba,mert az lesz a mi terepünk. –mosolyogtam rá,mint valami jó légi utaskísérő aki épp a helyére vezeti a vele kedvesen bájolgó utast. Alig hogy leértünk a lépcsőn, rögtön jobbra kellett fordulnunk a stúdió irányába,ami a folyosó végén volt.

- Ez itt a stúdió,és a mi harcmezőnk! –nyitottam szélesre az ajtót,ahol már vidáman sürögtek forogtak az emberek,hogy minden meglegyen a hamarosan kezdődő fotózásra,amit jelenleg nem én fogok levezényelni.

- Tudsz valamit a fényképezésről? 

Egy pillanatra félrenézet és sűrűn pislogni kezdett,majd rám nézve rázta a fejét.

- Remek!- suttogtam lehangolóan,de ezek után annyira megijedtem a hátulról ölelő karoktól,hogy mozdulni sem tudtam! 

- Minnie! – szorított erősebben,nehezen tudtam kiszakadni az öleléséből,de végül sikerült szemben állnom „molesztálómmal”.

- Shin! Mi az ördögöt csinálsz? Miért ölelgetsz nyilvánosan? 

- Nem ölelhetem meg a rég látott feleségem? 

- Milyen feleség?- szorítottam össze a szám és finoman sípcsonton  rúgtam.

- Feleség? – Tae Woo értetlenül állt a dolgok előtt,de csak egy „hehehe”-t tudtam kinyögni,miközben Shin a lábán ugrált sziszegve… Hátra néztem a méretes idiótára majd elkezdtem megmagyarázni a helyzetet.

- Nem vagyok a felesége,csak gyerekkori barátok vagyunk és amúgy meg színész… 

- Gyakorolhatok rajtad? – nevetett.

- Megverem! –suttogtam a plafonra nézve. Gyakornokom dörmögő nevetése Min Hwan-ra emlékeztetett. Vidáman kacarásztak rajtam,Shin pedig úgy vigyorgott rám,miközben elhaladtam mellette,mint fuvaros ló a rohadt tökre…annyira irritált,hogy bele boxoltam a vállába egy aprót.

- Ez már testi sértés! –mondta utánam.

- Jelents fel! – legyintettem egyet a kezemmel hátra sem nézve,de ő csak követett tovább.

- Minek is köszönhetem a látogatásod? 

- Ohh ugyan Noona! Hiányzol és unatkozom! – szaladt fel hozzám  a lépcsőfordulóba és átkarolta a vállam,amit én egy laza mozdulattal lelöktem.

- Ugyan Noona! – nyafogott de az én tekintetem nem volt valami megnyerő,mivel haragudtam rá,amiért sikeresen leégetett az új munkatárs előtt,aki történetesen mögöttünk vigyorogva ballagott.

- Aj-aj… Mérges vagy! 

- Micsoda megfigyelőképesség Shin!- Nagyon ment a szarkazmus nekem,és hát elég sűrűn is életem vele. Tae Woo már nem tudta,hogy leplezze vigyorgó arcát,de ez engem csak még jobban felpaprikázott. Miért kell nekem mindig ilyen mély benyomást tennem az emberekre első alkalommal? Valaki mindig kihozza belőlem ezt az állapotot és utólag gondolkodom el rajta,hogy nem ártana disztingválni.

Tudtam,hogy Shin miért jött,így mikor felértem az irodába,felkutattam a pár nappal ezelőtt megvásárolt manga kötet legújabb számát.

- Tessék!– adtam át neki,és nagyon sokat ért,hogy ezzel az aprósággal ekkora mosolyt tudtam csalni az arcára.

- És most menj haza,mert dolgoznom kell! Otthon találkozunk…- ahogy kimondtam a szavakat már meg is bántam,hisz nem voltunk egyedül …nem tudja senki,hogy együtt lakunk.

”Ezek után ,már nem fog rólam semmi jót gondolni az új kolléga…” – könyveltem el fejben… Nem álltam le magyarázkodni,hisz semmi értelme nem lett volna…

 - Ez itt a fényképezőgép! Ismerkedj meg vele! – mosolyogtam fel ,miközben a kezébe nyomtam az új munkaeszközét.Összeszedtem a munkához való kellékeket.

Nagyon fárasztó volt a nap,de igyekeztem minden fontos dologra megtanítani  Tae Woo-t. Rögtön munka után meghívott egy csésze kávéra az aulába és elég jól elbeszélgettünk. 

- Miért pont fényképészet? 

- Megvannak a magam okai,amit nem mondhatok el.

- Értem,ne haragudj,hogy megkérdeztem! 

- Dehogy is! Ne butáskodj,csak még nem beszélhetek róla,nem akarom elkiabálni a dolgokat. 

- Csak mert kicsit furcsa,hogy egy mérnök fényképészetet akar tanulni… 

- Csak mert érdekel. - vont vállat.

- Remélem tetszik! –mosolyogtam rá.

- Persze! Jó tanárom van. - nézett a csésze mélyére kiürítve azzal a forró italt. Zavarom kiült az arcomra.

- Zavarba hoztalak? 

- Egy kicsit! –vallottam be nevetve.

A beszélgetésünk hol a munkára ,hol a hobbira terelődött. Megtudtam,hogy szeret festeni szabadidejében és mindenféle sportot szívesen űz.

Olyan udvarias volt,hogy még a buszmegállóba is kikísért és addig ott maradt,míg a busszal el nem mentem.

A mai nap sem volt melegebb ,sok hó esett és ahogy a ház udvarába szaladtam ropogott a lábam alatt a hó. Eun-a kirakózott a szőnyegen,de senki mást nem láttam a nappaliban.

- Eun-a? Hol vannak a többiek? – vettettem le a kabátom és a meleg sálam felakasztva a fogasra.

- Bent a szobában! –mutatott kis hurka ujjaival a nyitott szoba ajtajára! 

- Mit játszol? – guggoltam le megsimogatva a fejét.

- Kirakózom! 

- Akkor nem zavarok,majd ha kész vagy akkor szólj! – hagytam a húgom ,hagy élje ki kreativitását és bekopogtam a „ férfi részlegre” .

- Gyere be Min Hae!- szólt Shin az ágyon terpesztve a mangját bújva. Hong Ki a bőröndjeibe pakolta a cuccait. Meglepődtem így megkérdeztem:

- Kész lett a lakásod? – mosolyogva bólintott egy nagyot,miközben egy vastag kötött pulóvert gyömöszölt a ruhák tetejére, ez miatt nem tudta behúzni a cipzárokat.

- Segítesz? 

Odamentem és ráültem a poggyászra,de csak pislogott rám értetlenül.

- Behúzod,vagy még lapítsam egy ideig? 

- Tipikus Min Hae megoldás! – hallottam a cipzárak búgó hangját.

- Nos…- ugrottam le a bőröndről. – Mikor  mész? 

- Hamarosan! Bár csak rövid ideig laktam itt,de nagyon élveztem és köszönöm! - hajolt meg ,ahogy én is 

- Nem okoztál gondot … olyan sokszor! –nevettünk együtt, s bár tudtam,hogy csak a szomszédba megy,mégis volt a szívemben egy furcsa fanyar érzés,ami  nem akart szűnni.

- Eun-a! Hong Ki ma hazaköltözik,gyere köszönd meg neki,hogy olyan sok figyelmet szentelt nekünk.

- Erre nincs szükség! –tiltakozott a kezeivel,de a húgom illendően ,ahogy azt tanítottam,meghajolt és megköszönte.

- Többet már nem találkozunk? – keseredett el aprócska húgom.

- Oh.. dehogynem! Itt leszek a szomszédban és minden nap meglátogatlak,főleg ha nagyon unatkozom! Rendben?  - guggolt le Eun-a elé,aki már szipogott,attól féltem eltörik nála a mécses és nem fogom tudni megvigasztalni,de szerencsére Hong ki megtette,mert kérdésére vidáman bólogatott.

Alig hogy hazament Hong Ki,Hanako ,Jong Hoon társaságában érkezett haza,természetesen tudtam,hogy mi van a háttérben…

- Hong Ki? –kérdezte érkezésük után pár perccel a Leader.

- Otthon! 

- Kész a lakása? –lepődött meg Hanako,miközben én egy nagy lábasban tettem fel vizet a tésztának.

- Igen,és otthon megtalálható,ha minden igaz! 

- Akkor én nem zavarok tovább! Megnézem mit csinál! Majd beszélünk .–nézett Hanako-ra akinek a szemei csillagokat szórtak,ahogy a nappaliból nézte eltávolodni lovagját.

Amint hallottam az ajtó záródását a fakanalat eldobva szaladtam a kanapéra zuhanó barátnőmhöz! 

- Megvolt a randi? 

- Igen! –bólogatott nagyon vidáman! Azt hiszem madarat lehetett volna vele fogatni.

- És? –hajtott a kíváncsiság,hogy mi történt.

- Nagyon jó volt! Sőt! Csodás! Végig udvarias volt,férfias és nézte minden óhajomat. És a parfümje csodálatos… soha nem fogom elfelejteni ezt az illatot. - ömlengett és boldogsága rám is rám ragadt,míg nem olyan témára tereltük a szót,ami kicsit kellemetlenül érintett.

- Szomorú vagy amiért Hong Ki elment? 

- Nem! Miért lennék az? Tudtam,hogy nem maradhat örökre.

- Drága Min Hae-m,te engem nem tudsz becsapni! 

- Miért? Az igazat mondom! 

- Nem teljesen ez az igazság,de ezt mindketten nagyon jól tudjuk.

- Én nem tudom…- és a mondatot már nem tudtam befejezni,mert Hong Ki a nappalim közepére vágtatott be. 

- Éhes vagyok! –állt terpeszbe, csípőre tett kézzel.

- És mit kezdjek vele? – fintorogtam rá.

- Hát… gondolkodott el. - Az a helyzet,hogy a hűtőmben egy falat kaja sincs.

- Pff… - nevette el magát a barátnőm.

- A másik gondom,hogy a többiek is úton vannak,most ment el értük Jong Hoon.

- És az ajtóra van írva,hogy étterem? Annyi lóvéd van,miért nem tudsz elmenni egy étterembe? 

- Tudod te,hogy milyen rossz mikor kinézik a szádból az ételt? 

- El tudom képzelni. - vitatkoztunk ugyanúgy,mint mikor még itt lakott.

- Lesz elég étel és hamarosan kész van! –nyugtázta Hanako,valószínű nagy benyomással volt rá a mai nap és szerette volna újra látni Jong Hoon-t,akikre nem is kellett sokat várni,rögtön hangosabb lett a lakás,Shin és Eun-a is az asztalhoz ültek és várták a vacsorát. Hongki bambán bámult a teli rámenes tálra,nem tudtam mire vélni az arckifejezését,először arra gondoltam,hogy sérelmezi,amiért nem elé raktam le először a tányért,hanem Min Hwan elé,de nagyot tévedtem… Ohh.. még mekkorát!

- Már megint rámen? –fakadt ki.

- Ahh,hogy nem vagy éhes… értem… - vettem volna el előle a tányért,de villám sebességgel kapott utána.

- Ne vedd el! – látott hozzá mérgelődve. - Aigoo…

- Ne mérgelődj! Miért nem főztél,akkor te? –ültem le a vele szembeni székre.

- Tudtam,hogy szereted a főztöm!  – vette szájába az evőpálcikákat és olyan aranyos fejet vágott,hogy a szívem óriásit dobbant.

- Egyél! Egyél! –sürgettem meg fülig pirulva és elgondolkodtam azon,hogy ez a férfi milyen érzéseket tud előcsalogatni az emberekből.

13. fejezet Köszönöm! :)

- Eun-a! Ébresztő! –keltettem fel hétalvó húgom. Már rég túl voltam a ruhák szétszortírozásán és a szobám villámgyors rendberakásán.
- Ma csak mi ketten szórakozunk húgocskám. - simogattam meg az arcát. Nehézkesen ült fel a szemeit dörzsölgetve, mint egy édes kiscica és rögtön a nyakamba is mászott,így kaptam egy reggeli nagy ölelést,ami már nagyon hiányzott.
- Öltözzünk fel. - fejtettem le a karját a nyakaim körül,de már nyúlnom is kellett a vadul rezgő telefonom után.
- Hallo? –szorítottam a vállammal oda a fülemhez a készüléket,miközben a húgomra ráncigáltam fel a harisnyát.
- Min Hae nálad vannak a dossziék a reklámhoz?
- Ahh… basszus…- csaptam a számra a csúnya szó kiszaladásáért. - Egy fél óra múlva beviszem.
Úgy siettem,az öltözködéssel,hogy reggelit is elfelejtettem csinálni a húgomnak.
„Majd útközben veszek neki valamit” gondoltam magamban,mert már nagyon késésben voltam, s mivel Hanako hajnalban elment dolgozni,Shin a munka mellett tanul,Hongki meg még valószínűleg alszik így reggel fél 7-kor. Már a cipőt is felhúztuk,mikor észbe kaptam,hogy a húgom sapkája az ágyon maradt ,gyors mozdulatokkal rúgtam le magamról a cipőt és szaladtam vissza. Felkaptam a meleg ruhadarabot és egyenesen a húgom fejére húztam. Olyan gyorsasággal tettem rá,hogy nem látott ki alóla. Mind a ketten kacajban fakadtunk ki,ahogy igazgatni próbáltam a sapkát és a cipőmet is szerettem volna minél hamarabb a lábamon tudni.
A buszt is alig értük el,és végül reggelire csak egy kis tejet adtam neki oda a buszon,amit szívószállal szépen megivott,míg a végállomásra nem értünk.
Eun-a-t az apám titkárnőjére bíztam …
Loholtam fel a lépcsőkön a dossziékkal a kezemben,mikor nagy puffanás után a földön találtam magam,körülöttem a dossziékkal.
- Auu…- fogtam a fejem.
- Jól vagy?- nyújtotta felém a kezét egy sötét, rövid hajú jóképű férfi.
- Persze jól vagyok! –ugrottam fel magamtól. – Sajnálom!-hajoltam meg.
- Én vagyok a hibás,nem láttam ,hogy rohansz. - mosolygott rám,miközben én leguggoltam összeszedni az irataim. Próbált nekem segíteni,de már csak egy dossziét tudott felkapni a földről.
- Köszönöm!- vettem el a papírokat. - És sajnálom! –hajlongva távoztam és rohantam a kis csapathoz,hogy hozzá tudjanak látni a munkához.
- Itt vagyok!- vágtam ki a nagyterem ajtaját. - Sajnálom! –tettem le a hozományt az asztalra,miközben alig kaptam levegőt. Ma már nem tudom hányszor mondtam azt a szót,hogy „sajnálom”,de volt olyan érzésem,hogy nem utoljára. - Tényleg próbáltam sietni. - lihegtem még mindig.
- Köszönjük! Jó pihenést. - engedtek utamra,nekem se kellett több,már ott is hagytam őket.
Teljesen lefárasztott a reggeli hajsza,s mielőtt lementem volna a földszintre leültem a lépcső tetejére kifújni magam. Nagyon kevés ember volt bent így üres volt a folyosó.
- Jól vagy?- a kérdésre úgy megijedtem,hogy ugrottam egyet ültő helyemben. A szívemhez kaptam és úgy néztem a felettem magasodó idegenre.
- Ühm!- bólintottam az imént velem karambolozó férfira.
- Bocsánat,hogy megkérdeztem,csak aggódtam,hogy valami bajod lett.
- Nem,nem történt semmi baj velem. Köszönöm,hogy aggódsz,de most már mennem kell! – álltam fel és aprót hajolva leballagtam sebes léptekkel a lépcsőn.
- A szívinfarktust hozta rám ez a dörmögő medve…- néztem vissza a lépcső tetejére,ahol már nem állt senki.
- Hallucinálok? – húztam össze a szemöldököm és a körmömet rágva tértem vissza apám rezidenciája elé.
- Elnézést Ahjumma… Hol van a húgom?
- Bent!- lendítette mutatóujját az iroda ajtaja felé.
Torkomban egy elég nagy gombóc gyűlt össze, akárhányszor átléptem apám irodájának küszöbét.
Kisebb bólogatások közepette akartam távozni,de még visszafordultam.
- Ahjumma?
- Igen?
- Dolgozik itt egy magas,sötét hajú,jóképű férfi,akinek mély hangja van?
- Nem tudok róla! –nyugtázta ennyivel az egészet, újra a bólogatás és benyitottam az ajtón. A kis családom látványa még soha nem volt ilyen és amit a szemem látott az agyam nem tudta felfogni. A húgom, apám térdén lovacskázott és hangosan kacagtak mind a ketten. Aput,nem láttam nevetni,mióta anyu meghalt és mikor engem meglátott arckifejezése villám sebességgel változott meg csupa komolyságra és még a játékot is abbahagyták. Köszönésképpen meghajoltam és közelebb mentem.
- Mehetünk Eun-a? – mosolyogtam bólogató húgocskámra,akinek két kis copfja ide-oda mozgott. Átvettem az ölembe és már indultunk is egy integetés után.
- Holnap jön a gyakornok akiről beszéltem! Egy hónappal hamarabb kezd,úgy hogy ne szúrd el.
- Igenis főnök! – léptem ki az ajtón úgy,hogy alig néztem vissza apámra… teljesen rá vall,hogy a kis családi idillnek látszó képbe bele ne csempésszé a munkát.

A házunkhoz közeli kis játszóházba mentünk,ahol találkoztunk Eun-a óvodás csoporttársával,akivel jókat játszottak. Az anyukáját Nanami-nak hívják Japán származású és nagyon aranyosan elbeszélgetett velem,miközben néztük „gyermekeink” játszadozását.
A nagy terem teli volt hatalmas színes építményekkel,kizárólag gyerekeknek. A legnépszerűbb a zöld házikó volt rózsaszín tetővel,amibe a gyerekek szinte felváltva jártak be és ki. A szőnyeg egy darabja valódi fű hatását keltette és ahogy ráléptem ugyanolyan puha is volt. A kislányok vígan babáztak ezen a puha szőnyegen,nem messzire ki volt építve egy hely az építőkockázó gyerkőcöknek, itt ült a húgom is Sachiko társaságában. Az anyukák mosolyogva mesélték egymásnak,milyen hamar megtanultak járni és beszélni csemetéik,ami meglehetősen furcsa érzéseket keltett bennem,mert kakukktojásnak éreztem magam.
Kisebb sokk ért,mikor a húgom keserves sírásba kezdett és ahogy odarohantam nem tudtam semmivel megvigasztalni,csak a nyakamba fúródott és keservesen sírt tovább. Leültettem a puha szőnyegre,de még mindig el volt keseredve.
- Mi a baj? –kérdeztem aggódva,miközben letöröltem arcáról a könnyeket,hisz végig figyeltem,semmi bántódása nem esett. Már Nanami is odajött,hogy mi a probléma,mikor a húgom nagy nehezen kinyögte.
- Sachiko azt mondta hogy azért hagyott el az anyukám,mert rossz gyerek vagyok!
Nanami-ra néztem aki teljesen meg volt lepődve,de nekem most Eun-a-val kellett foglalkoznom.
- Eun-a! - letérdeltem elé és felvettem az ölembe,erősen magamhoz szorítottam míg ő a vállamra hajtotta a fejét.
- Nem vagy rossz gyerek! És anya nem hagyott el minket! – simogattam meg a hátát,mire sírása picit csillapodott. – Most pedig nem szomorkodunk,hanem játszunk,mert ezért vagyunk itt. Gyerünk! –bólintottam nagyot,amikor a szemébe néztem és bíztató mosolyt küldtem felé. Az ő arcán is megjelent egy halovány mosoly. Ezek után sem lett sokkal jobb kedve,ami nagyon bántott,csak ült a szőnyegen egy képes mesekönyvet lapozgatva.

- Sajnálom hogy Sachiko olyan dolgokat mondott- szabadkozott Nanami. Mérges nem voltam ,de szomorú igen.
- Semmi baj! – küldtem felé egy mosolyt,mert láttam,mennyire őszinte a bocsánatkérése.
- Nagyon letört szegényke és…- mondókáját telefonom csörgése szakította félbe. Ránéztem a kijelzőre: „ répafej”
- Bocsánat ezt fel kell vennem! – Felálltam a kis padról és lassan távoztam beszélgetőpartnerem mellől.
- Hallo?- támaszkodtam neki az ajtófélfának és onnan néztem szomorkodó kishúgom.
- Hol vagy? – kérdezte mérgesnek tűnő hangon.
- Mi az, hogy hol vagy? –háborodtam fel,mintha én bármiféle magyarázattal is tartoznék neki. - Egyébként a közeli játszó házba. - mondtam sértődötten,mert ideges voltam.
- Ne haragudj,hogy így kérdeztem! Ugye nem haragszol? –hallottam a hangján,hogy bánja a nem odaillő hangnemet.
- Nem! – hunytam le a szemem nyugtázva az egészet. – Mi a baj,miért hívtál?
- Egy órája már biztos van,hogy keresem a kimosott ruháimat a fürdőben.
- Még tegnap este kivasaltam és reggel leraktam kanapéra,mert nem akartam reggel zavarni. Nem látsz a szemedtől?
- Tényleg??? –lepődött meg. - Ott nem kerestem,de… te kivasaltad a ruhám?- esett le neki mit mondtam.
- Igen.
- Egy angyal vagy! –hallottam repkedő hangját a telefonban.
- Igen…- ismételtem meg, csak más hanglejtéssel.
- Valami baj van? –gyanakodott a vonal túlsó végén.
- Ami azt illeti van…- Isten tudja miért,talán mert nagyon bántott Eun-a bánata,de elkezdtem neki panaszkodni.
- Eun-a nagyon szomorú és nem tudom megvigasztalni… Ma azt mondták neki,hogy anyu azért ment el,mert ő egy rossz gyerek… Én csak egy vidám napot akartam neki szerezni,ehelyett,most szomorúbb mint az elmúlt hetekben… - hangom kezdett eltorzulni.
- Nyugodj meg! Adj neki egy kis időt,hogy helyrerakja a saját piciny lelkivilágát,foglalkozz vele,nevess vele és ő is fog! Én tudod nem értek a gyerekekhez,de szerintem ha játszotok,akkor biztos nevetni fog és a mostani rossz kedve tovaszáll majd.
- Rendben! – mondtam egyszerűen ,mert mást nem tudtam abban a pillanatban hozzáfűzni,ugyanolyan szomorú voltam,mint a húgom.
- Akkor Fighting,majd beszélünk! Leteszem! –és így is tett,mert a vonal túlsó végén csak a csend figyelt rám. Egy pillanatig még néztem az elsötétülő képernyőt,majd összecsuktam a készüléket.
A húgom ugyan úgy ült ott és lapozgatta a mesekönyvet,ki tudja,hogy mióta már. Az idő ment és próbáltam egy kis építőkockázással elütni az időt. Egyre magasabbra raktuk a mintás fakockákat és mikor leborult a húgom nagy élvezettel kacagott fel.
- Lee Eun-a?– kiáltott egy fülemnek ismerős hang.
- Lee Eun-a! –szaladt felénk egy krém színű medvének öltözött idegen. Megállt előttünk,hirtelen guggolt le és felkapta a húgom,csak nyúltam utánuk,hogy hova viszi,de nem vitte sehova,hanem repülőset játszva körbe-körbe szaladgált vele a teremben. A gyerekek először csak nézték,majd a cirkuszi mutatványait látva még az anyukák is nevettek. Végül bedobta a húgom a színes labdák közé. A fején ide-oda billeget a maci jelmez fej része, így egyik kezével kénytelen volt megtartani azt,míg bemászott a húgomhoz,akit össze-vissza csiklandozott. A gyerekek mind bemásztak a labdás medencébe és szinte szétráncigálták az idegent. Én pedig onnan a földről figyeltem az alig 10 perces műsort. A végén ölbe vette a húgom és egy nagy ölelés kíséretében hozta felém,majd rögtön át is adta és a kijárat felé vette az irányt.
- Ne menj el maci! –kiabált a húgom.
A rejtélyes idegen visszafordult és integetett nekünk azzal a macis mosollyal amin nem tudott változtatni.
- Megfognád egy picit?- nyomtam Nanami kezébe a húgom aprócska testét. A mackó után szaladtam,aki a folyosón ballagott.
- Ezt a járást ezer közül is megismerem. – tettem csípőre a kezem és a fejemet rázva futásnak indultam elkapva a kezét, magam után vonszoltam. Addig futottam míg nem találtam egy üres játszó szobát és oda mentem be. Megálltam vele szemben, egy ideig tétováztam majd mindkét kezem megindult a „mackó” feje felé. Óvatosan leemeltem az idegenről és bár sejtettem kivel is állok szemben,mégis mikor megláttam az arcát görcsösen szorítottam a mellkasomhoz a nagy jelmez fejet. De ő csak állt, azzal a szokásos óriás Hong ki mosollyal és csücsörítve nézett le rám.
- Nincs jobb dolgod?- szaladt ki a számon hírtelen.
- Ami azt illeti találkozóm lenne valakivel. - mosolyogva ráztam a fejem, a jelmezben le volt izzadva,de nem fáradt el,mert a napi koncertezés miatt edzésben van. Nagyon hálásnak éreztem magam és megkönnyebbültem ,amiért a húgom olyan felszabadultan kacagott.
- Köszönöm!- néztem a mackó fülét,mert nem mertem a szemeibe nézni.
- Én is!
- Te mit köszönsz? – végül csak összetalálkozott a tekintetünk.
- Hogy kivasaltad a cuccaim.
- És így próbáltad meghálálni? – nevettem el magam.
- Csak próbálkozom… - Halk zenére lettem figyelmes és csak akkor jöttem rá,hogy Hong ki telefonja csörög,mikor elkezdett turkálni a jelmezében…
- Megvagy! –emelte rögtön füléhez – Negyed óra múlva ott vagyok Hana!
„A barátnője” ütött szöget a fejemben.
- Mennem kell! –vette el tőlem a maci fejet és visszarakta a fejére.
- Így mész haza? –szóltam utána kissé letört hangon.
- Muszáj lesz! – intett és tova is szaladt a kijárat felé majd eltűnt mögötte. Egy furcsa érzés kerített hatalmába a mellkasom nehéznek éreztem így egy torokköszörülés kíséretében erősen simogatni kezdtem!
A húgom nagyon boldog volt, de engem fogva tartott az a kényelmetlen érzés,ami belül feszegetett. A hó odakint óriás pelyhekben hullt,egy újabb vastag réteget szórva a tájra. Már sötét volt,mikor hazafelé indultunk és Szöul lámpáinak fényébe nézve, amikben feltűntek a hópihék, azon gondolkodtam: „vajon leszek én még szerelmes?”

12. fejezet! Álmunkban sem gondoltuk volna...

Próbáltam olyan gyorsan elrendezni a munkámat,amilyen hamar  csak tudtam! Nagyon szerettem a kötetlen munkaidőmet és amint végeztem már rohantam is az óvodába Eun-a-ért! 

Az ajtóból néztem ahogy  a húgom a szőnyegen játszik a barátaival és eszembe jutott,mennyire rossz lehet neki anya nélkül,és még én is hanyagolom mostanában…

Ahogy meglátott rögtön odarohant hozzám.

- Unnie! Ideértél? 

- Megígértem,hogy jövök! 

- Mindig késni szoktál! – fújta fel az arcocskáját,mint egy durcás kölyök.

- Most sikerült befejeznem hamar a munkát! Pakold össze a játékaid én addig telefonálok egyet apának. 

- Ühm! - bólintott egy nagyot és elrohant én pedig tárcsáztam.

- Apa? Azt szerettem volna kérdezni,hogy holnapra lehetne egy szabadnapom? El akarom Eun-a-t vinni szórakozni,mert mostanában nem volt velem. Sokat jelentene neki,úgy gondolom,hiányzik neki anya így szeretnék vele tölteni egy kis időt. Amúgy is minden munkámmal kész vagyok,és nem vagyok elmaradva semmivel. - hadartam el apámnak,nem hagytam,hogy megszólaljon,míg én el nem mondom,azt amit szerettem volna. 

- Rendben! – adta a választ! – Ott van Eun-a? 

- Mindjárt jön!- és végszóra oda is rohant hozzám- Már itt is van.

- Add át a telefont neki.

- Rendben! – vettem el a fülemtől. - Eun-a ,apa akar veled beszélni. - adtam át a telefont a húgomnak,akinek a kezében a nagy készülék majdnem elveszett,de aranyosan a füléhez tette.

- Szia apa. –mondta,majd csend lett. –Értem… De én nem akarok!- mondta még és nekem fogalmam nem volt miről beszélnek. – Hát… akkor jó! –majd visszaadta  a telefont. 

- Hallo? –szóltam bele,mert nem tudtam,hogy apám ott van e még a vonal túlsó végén.

- Jövőhónapban Eun-a nálam lesz pár napra… És új évkor is.

- Miért? –lepődtem meg,mert soha nem foglalkozott vele.

- Mert az én lányom és szeretném ha nálam lenne. - intézte el ennyivel a dolgot és le is rakta.

 Fejemben  olyan gondolatok cikáztak hogy : „ és én nem vagyok a lányod?” „ Velem mi lesz?”  ,csak bámultam a süket telefont,és elmélkedésemből  Eun-a húgom ráncigálása ébresztett fel. Lenéztem rá  és mosolyogtam. 

- Menjünk haza! – mondtam,hiszen már 2 óra is elmúlt. Vettem neki egy nyalókát,aminek nagyon örült. Odakint hideg volt,a leheletünk fehér volt,így jól beöltöztettem.

- Unnie? –nézett fel rám,ahogy hazafelé sétáltunk.

-  Répafej,most már mindig velünk marad? 

- Nem,csak addig,amíg kifestik a házát,azután hazamegy.

- Kár…- tört le. - Nagyon szeretem őt! – mondta óriás mosollyal az arcán. 

- Tudom! De ott lesz a szomszédban.

- A barátaim nem hitték el nekem,hogy ott lakik nálunk. - hirtelen megijedtem,mi lesz,ha kiderül,hogy velünk él együtt? Meg kellett tennem az óvintézkedéseket.

- Eun-a!- guggoltam le elé. - Tudod ő egy nagyon híres ember és elég hihetetlen hogy velünk lakik… még nekem is- suttogtam el a végét. - Tudsz titkot tartani? – vidáman bólogatott. – Legyen ez a hármunk titka,hogy mi együtt lakunk! Rendben? 

- Ühüüüm!- miután vidáman rábólintott a közös kis titkunkra picit talán megnyugodtam. Nem hiányzik,hogy miattunk Hongki valami bajba keveredjen. Eun-a-nak ezek után rossz kedve lett és nem igazán tudtam semmivel sem felvidítani,míg nem eltervezte,hogy táncoljunk,de az egy órás gyurmázás után már nem volt hozzá kedvem,viszont Eun-a nagyon szeret táncolni így belementem. Olyan régen táncoltam,hogy amennyire nem volt hozzá kedvem,annyira élveztem ezt a röpke fél órát,amit a húgommal ugráltam. Az alattunk lévő lakó biztos nagyon örült nekünk,és még szerencse,hogy nem papírból vannak a falak…

- Unnie! –rángatta a pólóm Eun-a.

- Hmm? –néztem le rá,de csak mutatott egy irányba és ahogy arra néztem 5 röhögő fejet láttam magam előtt. Szégyenemben a tenyerembe temettem az arcom. Kikapcsoltam a zenét és megérkezett Hanako is.

- Nem mennétek beljebb? Nem lehet tőletek bejönni! – ripakodott rájuk,akik szép sorban vették a kabátjukat a cipőjük kíséretében.

- Miért álltok itt? –nézett vissza rájuk,ahogy  felém közeledett.

- Nem akartuk zavarni Min Hae aerobikját. - mondta Seung Hyun,amin Hongki elkezdett röhögni.

- Most miért piszkáljátok? Tök aranyosan táncolt!- mondta Min Hwan.

- Aijh! Felejtsétek el! – legyintettem.

- Nem tudom! –nevetett a markába Hong Ki amivel csak felbosszantott.

- Hidd el a tiéd viccesebb! –mentem a konyha felé,de félúton megálltam a válaszát hallva.

- Nem igaz! Mi tök jól táncolunk! 

- Ha kabaréról van szó és meg akarjátok nevettetni az embert,arra tökéletes,de egyébként csak  Min Hwan tud köztetek táncolni. - mondta Hanako,aki rögtön a pártomra állt.

- Én?- mutatott magára a kis maknae.

- Azért a Japán kedvenceinktől messze álltok! – Hanako-val összenéztünk és egyszerre jöttek ki belőlünk a szavak: 

- Grand Canyon! –Olyan jól szórakoztunk ,hogy a fiúk nem tudtak semmi megjegyzést tenni,csak fülelni és a fejüket rázni. Végül pukkadva foglalták el a nappalimat.

- Mi nem táncos banda vagyunk! –magyarázta Jae Jin.

- Nincs ezzel semmi baj!- nyomtam a kezébe egy csésze teát.

- Köszi. -  mosolygott. –Min Hae már kérdezni akartam,hogy megadod a számod? 

- Hmm?- meresztettem ki a szemem. - Ahh… a telefonszámom?  

- A bankszámlaszámodra gondoltam és a hozzá járó kódra. - nevetett,amin én is elnevettem magam és a nagy nevetésben felém nyújtotta a telefonját … bepötyögtem a számomat. Hanako felé is nyújtotta,ő sem maradhatott ki. 

- Jae Jin telefonszám akcióba lendült! Az összes lány számát begyűjti. - piszkálódott Seung Hyun.

- Nem igaz! –  tiltakozott. – Általában ők adják meg a számukat…

- Tudjuk-tudjuk! –legyintett nevetve.

- Ha már a lányok így feljöttek,Hong Ki meg akartam kérdezni,hogy nem lesz abból nagy balhé,ha kiderül hogy 2 lánnyal egy gyerekkel és egy férfivel laksz együtt? 

- Miért derülne ki? – értetlenkedett.

- Én nem mondom senkinek! – védekezett Hanako.

- Azt tudom,de ma Eun-a mondta a barátainak,még jó hogy csak gyerekek és nem hittek neki.

- Mi nem aggódunk,te se tedd! –mondta egyszerűen Jong Hoon.

- Már szólni akartam Min Hae,ne ölj meg! –nézett rám kétségbeesetten Hanako.

- Mi a baj? 

- Jövő év elején elköltözöm! 

- Ezt nem teheted velem! – nyafogtam.

- Sajnálom Min Hae,de muszáj önállósodnom! 

- Megértem,de akkor is nagyon szomorú vagyok! Később beszélünk róla. - nem akartam most ezen rágódni,mert Eun-a is apánál lesz egy ideig,meg Hanako is elköltözik,nem akartam szomorú lenni.

- Menjünk pakoljunk be az edzéshez. - bementünk a szobába és a kis sporttáskába bepakoltuk a cuccaink.

- Hanako? –szóltam  utána még a szobában. - Tényleg elköltözöl? 

- Ne legyél szomorú,minden rendben lesz,csak pár utcára leszek és minden nap találkozni fogunk! –mosolygott rám.

- De ugye megígéred?  –mutattam rá durcás fejjel.

- Persze! –kaptam tőle egy óriási ölelést és egymás vállát átkarolva mentünk volna ki az ajtón,ha egyszerre kifértünk volna.

Ahogy kiléptünk az ajtón arra gondoltam,hogy a húgomnak van a legeslegjobb dolga,ugyanis öt hihetetlenül aranyos pasi csak vele foglalkozott  Seung Hyun gitározott neki,Jong Hoon az ölében fogta a többiek meg mosolyogtak és beszéltek hozzá.

- Seung hyun,te nem szakadsz el a gitárodtól? – de ő csak az arcához emelte a hangszert és simogatni kezdte becsukott szemmel ,vigyorogva.

- Örülök hogy ennyire örültök,de viszont nekem olyan hírem van,hogy míg Shin nem ér haza nem mehetünk sehova! 

- Nem baj! Addig jól elszórakozunk. 

- Répafej énekelj nekünk! 

- Répafej? – röhögtek a markukba a többiek.

- Minden Minnie hibája! 

- Minnie?- kerekedett ki Jong Hoon szeme,de én csak mosolyogtam rá,úgy ahogy általában szoktam.

- Nem! Minden az I hope-os korszakod hibája! –kontráztam rá.

- Ki mondta neki,hogy répafejem van? Hahh? – biccentett felém a fejével mérgesen.

- Én mondtam,de a mostani birka fejed se jobb! 

- Moa? –kiabált rám mérgesen mint egy kakas! Ha lettek volna szárnyai,talán el is szállt volna.Mit sem törődve az egésszel,mindenki hasát fogva nevetett.

- Nem baj! –húzta ki magát és megköszörülte a torkát. - Még így is helyes vagyok!  Igaz Eun-a? 

A húgom természetesen vadul bólogatott,de mi Hanakoval összenézve egyre gondoltunk és ki is mondtuk nevetve. 

- EGÓ!

- Aigoo! –sziszegett- Jól van! Elég legyen,hogy mindenki rajtam szórakozik! Énekeljük!  

Felismertem a dalt az „I knew from first sight” volt az. Min Hwan az asztalon dobolt,Seung Hyun gitározott,Jae Jin énekelt,Jong Hoon a húgommal bohóckodott a ritmusra,Hongki meg ide-oda dőlve várta a saját részét. A földön ültünk Hanako-val és nagyon élveztük a kedvenc bandánk mini koncertjét.

- Oppa vegyél el feleségül! –ugrott kishúgom Minari nyakába aki a zavarodottságtól azt sem tudta,hogy pislogjon vagy nyeljen. Annyira aranyosan belepirult a húgom „nyomulásába” ,hogy csak nevettem rajta. 

- Hee? –háborodott fel Hong Ki.- Nem azt mondtad,hogy az én feleségem leszel? 

- Oppa! Akkor Unniet ki veszi feleségül? – a lélegzetem is elállt annyira égett az arcom,Hanako is zavartan nézett rám.

- Nekem kellene? –nézett a vadul bólogató húgomra.

- Eun-a! Eun-a! –suttogtam legyintve.

- Oké,majd egy szép napon feleségül veszem. - kimeresztett szemeim, azt hittem,hogy rendellenesen deformálódnak a döbbenettől. Nem tudom mikor érkezett haza Shin,de csak akkor vettem észre,mikor picit meglökte Hong Ki fejét. 

- Ő az én feleségem lesz! 

- Kuss! –pattant fel Hanako!- Ő az én házastársam. -  próbálta menteni a helyzetet.

- Én csak vicceltem! –jelentette be Hong Ki. 

- Reméltem is! –fintorogtunk egymásra.

- Ha nem vesz el senki,akkor majd én elveszlek.

- Shin,igazán hálás vagyok az önfeláldozásodért,és azért is,hogy ennyire hiszel a jövőmben.

- Szívesen! – vigyorgott rám,amire már nem tudtam mit mondani csak hogy: 

- Mehetünk edzeni! – mindenki felállt és elindultunk felvenni a téli kabátot. - Shin sietünk haza! – intettem nekik az ajtóból.

- Vigyázzatok a lesifotósokkal.

Kiszöktünk és belefúródtunk Hanakoval a sálunkba,mert Shin bogarat ültetett a fülünkbe. Egészen addig stresszesek voltunk,míg be nem értünk a zárt edzőterembe.

Átöltöztünk,majd kimentünk a fiúkhoz,akik már rég  a bemelegítés közepén jártak.

- Ennyire lassúk lettünk volna? –nézett rám Hanako,amire csak vállat vontam. Egy ideig néztük a súlyt emelő Jong Hoon-t és mikor felénk mosolygott,rájöttünk nem ártana a szánkat becsukni.

- Nekem soha nem lesz esélyem egy ilyen pasinál! – mondta lehangolóan Hanako.

- Hanako! Ezerszer szebb vagy mint én! Nem akarom ezt hallani! Na menj és hódítsd meg! –löktem rajta egy picit indítás képen. Felültek a biciklire és tekerni kezdtek először csak lazán,majd láttam egész jól elbeszélgettek. 

- Nehéz? –mentem oda a súllyal küzdő Jae Jin-hoz,akit Hong Ki vidáman cikizett ki,amiért nem tudta megemelni.

- Neked biztos nehéz! –mondta Hongki.

- Hány kiló? 

- Csak 40 kiló. 

- Csak? – sértődött meg Jae Jin.

-  Megpróbálhatom? 

- Meghúzod magad,vagy elejted…- mondta.

Lehajoltam és megemeltem,nekem sem ment jobban mint Jae Jin-nak. De lány létemre azért felemeltem.

- Omo! –tátotta el apró száját Jae Jin.

-Ahh…- majdnem kicsúszott a kezemből,de Hong Ki ott termett és megtartotta mielőtt rá nem  ejtettem volna a lábamra.

- Mondtam,hogy ne erősködj,mert megsérülsz! De úgyse hiszed el nekem,míg nem történik veled valami. 

- Köszi…- suttogtam a szorosan előttem álló férfinak.

 Úgy gondoltam,hogy  inkább leülök a mangát olvasó Seung Hyun mellé.

- Látom te fejre gyúrsz! – nevettem. - Mit olvasol? 

- One Piece! – mondta és meg mutatta a könyv borítóját.

- Ahh…- tátottam a szám. - Akkor nem zavarlak.

-  Nem zavarsz! 

- Azért inkább elmegyek picit futni.- intettem neki.

Teljesen zavarodott voltam  így kellett,hogy a fejem kitisztuljon. Bekapcsoltam az MP3 lejátszóm és felmásztam a futópadra,míg a többiek az egyéb kondi gépeken szorgoskodtak. Min Hwan karján azért megakadt a szemem egy pillanatra,majdnem orra is estem. Megráztam a fejem és tényleg elkezdtem futni. Már teljesen leizzadtam,de még így is gyorsítottam a tempón. Kifáradtam és a térdeimre támaszkodva kapkodtam a levegőt.

- Jól vagy? – kérdezte Jae Jin.

- Ühm!- bólintottam lihegve.

- Nagyon lelkesen futottál…- erre a mondatra csak egy bíztató mosolyt küldtem felé.

- Ti végeztetek? 

- Részemről igen,de amint látod Hanako-ék még edzenek és Hongkiék is. 

Min Hwan és Hongki  felüléseket csináltak teljesen leizzadva csak egy kis atlétában. A látvány beszippantott,lehet a futás miatt,de egy pillanatra csak a két férfit láttam és egy idő után csak azt az egyet.

Mikor észbe kaptam,nem értettem az elmúlt pillanatokban mi is zajlott le bennem. Próbáltam rájönni,de nem igazán ment.

- Valami baj van? –jött oda lihegve Hong Ki egy törölközővel a nyakában.

- ahh.. Nincs semmi baj! – ráztam a fejem.

- Akkor jó! –kacsintott rám. 

„Ez meg mi volt?” 

Néztem utána,majd elrohantam az öltözőbe,és szerencsésen neki is mentem az ajtónak egyenesen fejjel.

- Auuu…- simogattam a helyét,majd rögtön tettem rá egy kis hideg vizet. 

- Bepirosodott…- konyult le a szám.- Egyébként meg hogy viselkedjek vele úgy,mint eddig,ha ilyeneket csinál? ajshh—mérgelődtem,a tükörbe,miközben letéptem egy adag kéztörlőt.

- Min Hae! Min Hae! –futott be Hanako. A  kifröcskölt vízen majdnem ő is elesett,úgy fogtam meg a karját. - Ezt nem fogod elhinni! –kapaszkodott belém.

- Mi az? 

- Nem fogod elhinni! –hadonászott vigyorogva a kezével.

- Mond már! – megköszörülte a torkát és teljesen nyugodt arckifejezésre váltott. - Direkt csinálod? –nevettem.

- Aha! – nevetett ő is. - Na szóval… Jong Hoon randira hívott! – nyögte ki visítva.

- Whááá – visítottam vele én is. – Komolyan? 

- Psszt! – tette a számra a kezét. - Még meghallja,hogy ennyire örülök. - nevetett nagyot.

- Igen,azt mondta: „ Lenne kedved velem vacsorázni valamikor?”  Ez randi ugye? Ugye az? –kérdezte tőlem izgatottan.

- Határozottan! –bólintottam nagyot. - Úgy örülök! 

- Én is! – ugrált aprókat de abba is hagyta rögtön. – Azért kicsit…na jó ,nagyon izgulok! 

- Nincs semmi gáz,szuper leszel! – bátorítottam a barátnőmet,most rajtam volt a sor. Az ő boldogsága rám is rám ragadt és boldogan mentünk haza. A fiúknak ugyan menniük kellett dolgozni,de mi szorgosan álltunk  és integettünk,míg el nem hajtottak. Hanakoval álmunkban sem gondoltuk volna,hogy egy napon közös programunk lesz az FT ISLAND tagjaival.