32. fejezet Ezekután nem tudom mi fog történni...

Pattanásig feszültek az idegeim,csak el akartam onnan menni,hogy a méreg, a sértettség és a harag elillanjon belőlem és ne mondjak,vagy tegyek olyat,amit a későbbiekben megbánnék. Bármennyire is felkavart a dolog a zajra a hátam mögött megijedtem és csak akkor vettem észre,hogy mi is történt mikor megfordultam.
- Minnie!!! – szaladtam oda a földön fekvő lányhoz. Haja lazán tekergőzött a földön,de nem válaszolt,hiába szólítottam,így ölbe kaptam és rohantam ki vele a kocsihoz. A lába vérzett,nem tudom mi történt,nem vettem észre,hogy megsérült,mert elhomályosította a látásom az a bizonyos köd.

- Úr Isten! –szaladt oda Hanako hozzánk,miközben én a hátsó ülésre tettem be a magáról nem tudó Min Hae-t. A többiek ,a kezükből mindent eldobva rohantak oda.
- Mi történt? – kérdezte Shin,közben Hanako beült Minnie mellé,én pedig intettem Min Hwan-nak,hogy üljön be mellém.
- Hirtelen összeesett,nem tudom mi történt…- ültem be idegesen a volán elé. – Hozzatok be neki ruhát a kórházba. Később gyertek utánunk. Láttam,hogy Tae Woo próbált közbeszólni,de akkor már be is indítottam a motort és elhajtottam. Elég ideges voltam,nem akartam,hogy még az ő jelenléte is idegesítsen,pedig tudtam,hogy joga van a mennyasszonyával lenni,de nem akartam és tettem is róla,hogy ne így legyen.
- Min Hae! – simította ki a haját az arcából, csak a visszapillantó tükörből néztem őket.
- Nagyon vérzik a lába?
- Eléggé… Úgy látom valamibe csúnyán belelépett…
- Hol az elsősegély doboz? Tegyünk rá valami kötést.
- Hyung elvitte kicseréltetni,mert már régi volt…
-A francba!!! – Indekszeltem és lehajtottam a megállóba,lekaptam a pulóverem majd az atlétám és hátraadtam Hanako-nak,aki kicsit megszeppent zavarában,de gyorsan el is illant.
- Nem piszkos,tekerd rá,csak segít valamit. –visszavettem a pulcsim és már tapostam is a gázra…
- Nem értem,mitől lett ilyen rosszul ,ilyen rövid idő alatt… - ráztam a fejem,ideges voltam és magamat hibáztattam.
- Már hosszú ideje csak a munkájába temetkezik,volt olyan,hogy egy egész éjszakát és egy napot is átdolgozott,teljesen kimerült,folyamatos stressz hatás alatt van,nem csoda,hogy rosszul van…

Kicsit úgy éreztem,hogy még ő sem lépett rajtam túl,hiába más gyűrűjét viseli az ujján,s ez a gondolat még a vizsgálatok alatt is foglalkoztatott. Bár mire a kórházba értünk felébredt,de a vizsgálatok után infúzióra kötötték és újra aludt. Semmi mást nem tudtunk,csak,hogy annyira vérszegény,hogy olykor szédülést tapasztalhatott. Reggel biztosan többet tudunk…

Min Hae Pov:

Nem tudtam,hogy hol vagyok,a dolgok úgy összemosódtak bennem,de tisztán emlékeztem,hogy veszekedtünk Hongkival. A mennyezet hófehér volt,a jobb oldalamon infúziós zacskó lógott,ami már az utolsó cseppeket engedte ki magából.
Hanako az ágyamra támaszkodva aludt,míg szemem Hongkin és Tae Woo-n akadt meg. Egymástól távol,a szoba két sarkában foglaltak helyet és úgy aludtak. A teremben Shin és Minhwan is ott volt,mintha egy egész csorda vigyázott volna rám. Hálás voltam a barátaimért,akkor egy hihetetlen érzés kerített hatalmába és fojtogatott a sírás. A nap első sugarai az arcomba csaptak,ahogy felültem az ágyon.
- Hana! –suttogtam a barátnőmnek,aki az első szólításra ébredezni kezdett,s tág szemekkel nézett rám.
- Pssszt! –tettem az ujjam a szám elé,jelezve,hogy ne ébresszük fel a többieket.
- Jól vagy?
- Igen! Olyan jót aludtam,teljesen jól érzem magam és kipihentnek. Mondott valami lényegeset az orvos a vérszegénységemen kívül?
- Min Hae! Eddig nem mertem mondani a többiek előtt,de az orvos azt mondta,hogy 6 hetes terhes vagy.
- Ne viccelj ilyenekkel. –kuncogtam zavarodottan.
- Nem viccelek Min Hae!Az orvos mondta,nem találnék ki ilyeneket.

Hirtelen a világ zavaros lett,nem tudtam,hogy mit fogok tenni és alig kaptam levegőt. A légszomj,görcsösen tört rám és furcsán vettem a levegőt… összetörtem…
- Min Hae! Nyugi!
- Mi történt? – pattantak fel a többiek.
- Min Hae nyugodj meg! Kérlek.
- Mondjátok már,hogy mi történt? – Hongki ideges volt,míg Tae Woo a kezemet fogta én pedig Hanako kezét szorítottam,s ő értette,hogy miért. Nem szólt semmit,csak simogatta a hátam míg a görcs elmúlt és csak forró könnyeim csordultak le az arcomon.
- Mindjárt jön az orvos rohant be Shin.
- Nem kellett volna…
- Miért? – nézett értetlenül Hanako-ra. Mély levegőt vettem ,s uralkodtam magamon.
- Minden rendben fiúk,semmi bajom. –majd barátnőmre néztem fel kétségbeesetten és megkérdeztem tőle:
- Ugye minden rendben lesz?
- Hát persze! – válaszolta lágy hangon és már meg is érkezett az orvos.
- Hogy van a kismama? – lépett az ágyam mellé,elmondva mindent a barátaimnak.
- Semmi bajom doktor úr,csak egy kis légszomjam volt,de már rendben vagyok. - mondtam neki,miközben megvizsgálta a pupillám és megnyomkodta a nyirokcsomóim.
- A várandóság alatt fokozott figyelmet kell szentelnie a pihenésre és a táplálkozásra.
- Rendben! – mondtam lehangolóan.
- Akkor,ha gondolja,saját felelősségre hazamehet,csak az eredményeket kell megvárnia,bár lehet,hogy el fog tartani egy ideig,de addig csak pihenjen.
- Köszönöm. –mosolyogtam fel rá.
A többiek tátott szájjal néztek rám,Shin csak nyelt pislogva,Min Hwan azt sem tudta,hogy hogyan reagáljon,míg Hongki arca a csalódottságtól volt eltorzult. Tae Woo,mintha meg sem lepődött volna…
- Sajnálom srácok,hogy rátok ijesztettem,de mint látjátok,nincs semmi bajom.
- Egy frászt… - mondta mérgesen Hongki, én csak néztem rá,mert nem tudtam mit is mondhatnék neki.
- Hogy tehetted ezt vele? –támadta le Tae Woo-t.- Nem tudod,hogy bele is halhat a szülésbe? Ennyire ismered a mennyasszonyod?
- Hong Ki fejezd be! – csitítottam,de Tae Woo nem válaszolt,mint akit meg sem lepett mindez.
- Magamra hagynátok HongKi-val? –kértem meg a többieket,akik szó nélkül kimentek a kórteremből.
- Sajnálom Hong Ki,hogy így alakult,sajnálom,hogy feladtam azt,hogy szeretlek,én tényleg szerettelek,de annyira különbözik a világunk,hogy megijedtem a te világodtól. Te mitsem vettél észre az egészből,de most mérges vagy,amiért próbálok élni. Mond el,hogy mi bánt,ne kímélj!! Tudom,hogy nem érdemellek meg téged,tisztában vagyok vele,soha nem hittem,hogy ez az álom egyszer teljesül és látod,ahogy teljesült inkább feladtam,mert túl nehéznek tűnt.
- Soha nem utáltam még ennyire az idol életet,mint az elmúlt egy hónapban. Azt kívántam,bárcsak ne lennék híres és akkor biztos,hogy velem maradtál volna. Magamat hibáztattam,de már látom,hogy nekem is túl kell lépnem a dolgokon és élni a saját világomban a saját életemet. Sajnálom,hogy fájdalmat okoztunk egymásnak. - mondta olyan szomorúan,hogy belül elsírtam magam,de tudtam,hogy egy erős nőnek kell látszanom és úgy gondoltam,majd a sarokban lesz lehetőségem sírni,de most tartanom kell a látszatot. – El fogok költözni. – fordított hátat nekem és én a számba harapva tartottam vissza a könnyeim,miközben néztem a hátát,mindaddig,amíg lehetett. Az ablakon kinézve a nap ragyogott egy csodás napnak tűnt,nekem mégis maradandó emlék lesz,míg élek. Épphogy felültem az ágyon Tae Woo is bejött. Azt kívántam,hogy csak egy kicsit hadd felejtsem el az előbbi beszélgetést,de jött egy újabb kellemetlen társalgás.
- Jól vagy? Láttam Hong Ki elég viharosan távozott…
- Jól vagyok! Tae Woo! Sajnálom én…
- Már tudtam róla tegnap este. Beszéltem az orvossal.
- Furcsa is volt,hogy nem lepődtél meg. Tényleg sajnálom,nem tudom mit tehetnék,vagy mit mondhatnék neked. - próbáltam lehúzni a gyűrűt az ujjamról,de megállított.
- Bármi is történt én akkor is szeretlek és nem érdekel,hogy milyen helyzetbe kerültünk,én meg akarlak védeni apádtól,a világtól és mindentől.
- Tae Woo! Még akkor is,ha nem a te gyerekedet kell felnevelned?
- Engem fog apának szólítani,én leszek az apja.
- Nem hozhatsz értem ilyen áldozatot.
- Nekem ez nem áldozat Min Hae! Mondtam már neked,hogy szeretlek és ez akkor sem változott,mikor megtudtam ,hogy babát vársz,nem mondom,hogy nem fájt,rettenetesen fájt,az éjszaka őrjöngtem,ittam és csak kószáltam a környéken,de visszatértem ide,láttam az arcod és annyira ártatlannak tűntél,akkor tudatosult bennem,hogy te ezt még nem tudod és hogy biztos nem így tervezted. Annyi mindenen gondolkoztam Min Hae! – hadarta el az egészet és a szívemben a nyomasztó érzés nem akart szűnni. – kérlek tartsd meg a gyűrűt és gondolkozz el rajta. Én meg tudlak védeni…
Tudtam,hogy hálásnak kell lennem,amiért ennyire szeret,de nem tudtam viszonozni az érzéseit és nem tudtam,hogy valaha fogom-e tudni.




A házba visszaérve,tudtam,hogy Hongki már nem lesz ott,ahogy azt is tudtam,hogy mire én hazaérek már nem lesz a szomszédom.