Ahogy azt sejtettem,az idő múlásával jobb lett a lelkivilágom,valószínű azért,mert nem találkoztam vele,már több mint három hete. Az irodámból egy kis komfortos lakásba költöztem,nem volt erőm visszamenni még a rendes otthonomba,de a munkahelyen nem maradhattam,mivel az emberek korán kezdenek dolgozni és későn mennek haza , bár kezdtem hozzászokni a telefonok csörgéséhez,nem volt példás a cégnél lakni. Az új lakásom kongott az ürességtől egy fogkefén kívül nem vettem magamnak semmit és a hűtőm is üres volt,ahogy én is annak éreztem magam. Shin sokszor meglátogatott és Hanako is eljött hozzám,miután visszatért Koreába,de soha nem beszélgettünk Hong Ki-ról ,vagy,hogy miért történt az,ami történt,csak Shin könyörgött,hogy költözzek haza,mert egyedül érzi magát. Csak nyugtattam,hogy hamarosan hazamegyek,bár ez hazugság volt,mert nem tudtam,hogy mikor is leszek képes újra azon a helyen lakni,ahol annyi emlék vesz körül. Csak ültem a nagy ablakomban,ami a városra nézett le,alattam türelmetlenül száguldó autósok igyekeztek haza a családjukhoz,vagy épp hűséges kisállataikhoz,akik már ugyanolyan türelmetlenül vártak a gazdira. Ha becsuktam a szemem,nem éreztem csak az alattam lévő mélységet,de ha kinyitottam a szemem eltűnődtem azon mennyire halktalanul robog a város… Ha kinyitottam az ablakot ezernyi zaj csapott be a szobába,autók zúgása,dudálások,és még a cipők kopogását is fel lehetett idézni,ha az ember a tájat nézte.A városi ember hozzászokott a nagy forgalomhoz,ezért esik neki olyan jól,ha egy picit elvonulhat a tenger mellé. Szeretnék én is pihenni…
Reggel a nap vakító fényére ébredtem fel ,bántotta a szemem és szerettem volna még lustálkodni az ágyban,de rájöttem,hogy totális késésben vagyok és nagyon kell sietnem,hogy időben beérjek a tárgyalásra. Az ajtó nagyot puffant mögöttem és elmémbe kúszott egy régi emlék.
„ -Ahh szóval,te vagy az ajtócsapkodó!
- Én csak…
- Tudom,mindig sietsz…”
A megismerkedésünk napja,élénken él az elmémben ,úgy tűnt mintha csak tegnap lett volna,de a másfél év túl gyorsan elrepült. Fájdalmas tekintettel bámultam az ajtóm lapját ,míg a telefonom idegesítő hangja meg nem zavart,de amit a titkárnőm mondott akkor teljes sokként ért korán reggel.
„ Az elnök úr gépe landolt Szöulban és a céghez tart.” Visszhangzott a fejemben még akkor is ,mikor lecsaptam a telefont. A lift nem akart sehogysem jönni,kétségbeesetten toporzékoltam a gombot nyomogatva míg meguntam és mezítláb a lépcsőn száguldottam le hat emeletet. Kezemben a rózsaszín cipőmmel léptem le az utolsó fokon is majd fél lábon ugrálva küszködtem magamra vissza a lábbelimet. Úgy gondoltam,hogy nem az én napom a mai,mivel egy taxi sem volt hajlandó megállni nekem,csak port vágva maguk után hajtottak el mellettem, nem foglalkozva vadul kalimpáló kezeimmel. - Hát itt már egy taxisnak sem kell a pénz? – kiabáltam utánuk,mikor rájöttem,hogy sikeresen felhívtam magamra az utca figyelmét,de talán ez volt a szerencse,mivel egy taxi óvatosan közelítette meg az út szélét,bevágódtam nem foglalkozva semmivel és kértem,hogy lépjen a gázra. A kereszteződésekben a lámpák is ellenem voltak,mivel mindig pirosat jeleztek és ez nagyon bosszantott. Kénytelen voltam felhívni a titkárnőm,hogy ha hamarabb érne oda az elnök,akkor hazudjon neki valamit. Kiszálltam a taxiból és megbotlottam a saját cipőmben,annyira siettem,hogy megnéztem a beton összetételét …térdre estem ,mint jó vallásos diák,ima előtt… Mérgelődve pattantam fel,körülnéztem hogy látta-e valaki,de csak a vén taxisofőr mosolygott a bajsza alól,amivel nem foglalkoztam. Apám már bent volt,percre pontosan érkezett ,velem ellentétben,de a titkárnőm sikeresen kimentett.
- Bent várják a konferencia teremben.
- Rendben!- felkaptam az anyagot az asztalomról és rohantam a terembe,ahol Apám az asztalfőnél ült a bőrszékben ,mellette jobb oldalt Tae Woo foglalt helyet,mintha apám jobb keze lenne…
- Szia Min Hae! – állt fel Tae Woo széles mosollyal az arcán. Én csak egy hajolással köszöntem nekik és elindultam feléjük.
- Lee Elnök! –hoztam a hivatalos formát,mivel munkába állásom napján kötöttem egy megállapodást apámmal miszerint a cégen belül tartsuk a hivatalos formát,hogy senki ne érezze,hogy rokoni szálak fűznek az elnökhöz. Ezt soha nem tartottam rossz ötletnek,mivel a kollégáim mindig igyekeztek velem egyenrangúként bánni,ahogy azt kértem tőlük. - Nem is szólt,hogy visszatért.
- Szólnom kellett volna? Egyébként is csak a konferenciára jöttem. Pár napig maradok,azután repülök vissza. Apám ezzel csak annyit akart mondani,hogy esze ágában sincs visszatérni Szöulba és hogy a húgom nem jött vele.
- Nos akkor! Megnézhetem a tárgyalás előtt a havi beszámolód?
- Természetesen! –nyújtottam át neki a kezemben lévő iratot. Valami rettenetesen csiklandozta a lábam,olyan volt,mintha valami mászott volna a sípcsontom. Oda akartam nyúlni,míg az apám a dossziét bújta ,de ahogy így tettem a kezemen vér jelent meg és megrémülve emeltem fel ,bámulva a vörös folyadékot a kezemen. Tae Woo kimeresztett szemekkel nézet rám,míg én csak a fejem ráztam.
- Nos! Ez rendben van! Szép munka volt! – csukta össze a dossziét apám,míg én gyorsan a hátam mögé dugtam a kezem ,hogy ne lássa,hogy megsérültem.
- Elnök,addig míg nem kezdődik a konferencia,bemutatok az Igazgatónőnek egy projektet ,amit Japánban gondoltam ki… - pattant fel a székből,megfordított és szinte kitolt a teremből.
- Mi a jó francot csináltál a lábaddal? – guggolt le a térdemhez.
- Elestem nemrég…mikor jöttem be,de észre sem vettem,hogy megsérültem.
- Gyere!- fel akart venni az ölébe,de megakadályoztam.
- Mit csinálsz? Állj le!- csaptam a vállára.
- Megsérültél!
- Azért tudok menni!
- Miért kell neked,minden apróságra, ekkora habitussal reagálnod?
- Akkor is,a cégnél vagyunk,mit fognak gondolni?
- Hogy a barátnőm vagy? – kérdezte vigyorogva.
- Álmodik a nyomor… - hagytam ott nevetve és az irodámba indultam. Kicsit késett ,azt hittem utánam jön rögtön,de nem így volt, talán 5 perc késéssel ért be,ekkor én már kivettem a 3-om centis üvegdarabot a térdemből és az inzulinomhoz nyúltam,ami tudtam ,hogy nem kell,de aggódtam és féltem,hogy nem fog elállni a vérzés. Az üvegdarab helyéről még több vér buggyant ki és kezdtem kétségbeesni. Nem tudtam,miért reagálok ilyen érzékenyen most a sebre,mikor nem ez az első eset,hogy ilyen történik velem,mégis régen mindig nyugodtan kezeltem. Ekkor jöttem rá,hogy tényleg rengeteget támaszkodtam Shinre és ha bajban voltam,ő mindig ott volt mellettem és ha kellett ellátta a sebem,mégha az nem is volt látható.
- Itt vagyok. –robbant be kék kis dobozzal a kezében.
- Tae Woo! Hol voltál?
- Siettem,de nagyon nehéz volt megtalálni az elsősegély dobozt.
- Tudod ,nekem…
- Neked? – nézett fel rám előttem térdelve.
- Nekem véralvadási problémáim vannak…
- Mi? –pattant fel. – Csak most szólsz? Azonnal menjünk a kórházba.
- Nyugi! Nem vészes és most nem mehetünk sehova a konferencia miatt. Vissza kell kapnom Eun-a-t nem szabad elrontanom.
- Aigoo! –nézett rám idegesen. - Add ide a lábad ellátom. –guggolt vissza elém és elkezdte kötözni a lábam. – De megmutatod az orvosnak,ha vége a tárgyalásnak. Tudom,hogy nagyon makacs vagy és úgysem tudlak most orvoshoz vinni,de biztos nem lesz baj?
- Biztos!- jelentettem ki határozottan.
A megbeszélésen a koncepció nem volt tökéletes és valószínű ezt az apám is észrevette. Dühös voltam,amiért elsiklottam egy apró részlet felett,viszont a lábamnak kutya baja nem volt. Tae Woo azért az üzemorvoshoz betuszkolt,fertőtlenítette és új kötést rakott rá. Visszaérve a vállalathoz,apám velem szemben ballagott,hátrakulcsolt kézzel,tekintete a cipője orrára fókuszált. A testtartása és az arckifejezése,amennyit lehetett belőle látni,elég gondterheltnek tűnt.
- Mi történt a lábaddal? – lepődött meg apám ,de én csak a szoknyámmal próbáltam eltakarni a kötést.
- Csak elestem,semmi komoly. - hirtelen elmosolyodott és így szólt.:
- Mikor gyerek voltál,akkor is két ballábad volt,édesanyádnak,mindig aggódnia kellett érted.
Teljesen megfagytam,nem hittem el,hogy apám velem anyáról beszél,mindaddig,amíg meg nem zavartak minket le voltam fagyva, s még akkor is,mikor az egyik részlegvezetővel beszélt a befektetőkről,még akkor is döbbenet alatt álltam.
- Igazgatónő! – szólt rám formálisan az apám.
- Igen!- kaptam fel a fejem.
- Estére együtt vacsorázunk,mert egy fontos személynek kell bemutatnom.
- Ahh… Értem,ott leszek.
- Később tudatom önnel a helyszínt és az időpontot.
- Rendben. –bólintottam nagyot.
Az időpont 7 órára esett, egy gyönyörű étteremláncban,ahol még soha sem voltam. Ha fontos személyről van szó,akkor ki kell öltöznöm,gondoltam magamban és picit ideges is voltam,de ahogy az asztalhoz értem csak az apám és Tae Woo volt ott.- Jó estét! –köszöntem rájuk,mire Tae Woo idegesen felpattant és illedelmesen köszöntött ,kihúzta nekem a széket,majd alám tolta.
- Várunk még valakit? –érdeklődtem finoman.
- Nem! –válaszolta rögtön az apám. - Szerettem volna neked bemutatni a vőlegényedet!
- Hogy kit? – kapkodtam a fejem apámról Tae Woo-ra,aki csak a nyakát behúzva lapított. - Neeem! –húztam el a szót felállva,de az apám szigorúan rám szólt.
- Ülj le. –keserű epe öntötte el a tokomat,nem akartam leülni,de semmi kiutat nem találtam a szituációból,így visszaültem pukkadva.
- Ezt jól kitervelted! – néztem mérgesen Tae Woo-ra.
- Min Hae! Én nem… - kezdte volna,de apám maradásra intette,hogy majd ő elmagyarázza.
-Tae Woo nem tett semmit. Neki is ugyanúgy el kell fogadnia a helyzetet,mint neked,csak hamarabb tudta meg. Ez a szülők döntése volt főként,persze közrejátszott Tae Woo rólad kialakított véleménye is.
- Az én véleményemet nem kellett volna megkérdezni? A szülők döntötték el? Mégis mikor? –szinte már kikeltem önmagamból.
- Én is a munkába állásom előtt pár héttel tudtam meg. Vagyis ez egy hosszú történet,de ha akarod elmagyarázom.
- Rendben a többit rátok bízom,magatokra hagylak. – apám felállt és távozni készült,de még a fülembe súgta távozása előtt,hogy : „Remélem okosan fogsz cselekedni.” Ezzel annyit mondott,hogy nincs választásom,fogadjam el és kész.
Rá se tudtam nézni a velem szemben ülő állítólagos barátomra.
- Min Hae! Nézz rám! Ne pukkadj!
- Esküszöm rád borítom az asztalt! – néztem fintorogva rá.
- Oké,először is nyugi. - emelte fel a kezét védekezően.
- Hogy lehettél ilyen sunyi? Hogy hazudhattál nekem végig? Nem szégyelled magad?
- Min Hae,mindent megmagyarázok és akkor nem fogsz így vélekedni rólam. Az egész egy kitervelt dolog volt,de nem ez volt a célom,én csak meg akartalak ismerni. Mikor visszajöttem Japánból,az elnök ,az apám és én együtt vacsoráztunk. Szóba kerültél te ,én a házasság és minden olyan gyorsan történt,az apád mesélt rólad és megkérdezte érdekel-e a fényképészet,mire én azt válaszoltam,hogy „Mindig is közel állt hozzám a művészet ezen ága.” Akkor ajánlotta fel az állást,de csak meg akartalak ismerni,nem volt semmi hátsó szándékom,tényleg csak meg akartalak ismerni,mert már akkor megfogtál,mikor először találkoztunk,de akkor csak szimplán munka volt ,nem tudtam meg ki is az a Lee Min Hae és akkor még azt sem tudtam,hogy beléd fogok szeretni. Ezért mentem bele abba,hogy ott dolgozzak valamint ,hogy titokban tartsam ezt az egészet. Japánban a szüleim és az Elnök újra együtt vacsoráztunk,ahol ők eldöntötték,hogy mi házasodjunk össze. Hiába mondtam nekik,hogy szerintem ezt veled meg kellene beszélni…
- Elég volt a magyarázkodásból. - emeltem fel a kezem. Megértettem,hogy Ő is részben a szülők markában van,mint a legtöbb örökös a nagyvállalatoknál,de akkor is nagymértékben benne volt a keze a dologban és most hiába mentegetőzik, nagyon nehezen nyugodtam le.
- Ne haragudj,bár én lennék a legboldogabb,ha elfogadnál,de ha megmondod apádnak,hogy van kapcsolatod akkor…
- Nincs kapcsolatom. Hong Ki és én szakítottunk. - Az arcára meglepettség és mintha egy kis megnyugvás telepedett volna.
- Látom örülsz neki…- piszkáltam a vizes poharam .
- Nem örülök neki Min Hae! De hazudnék,ha azt mondanám,hogy nem lepődtem meg. Aminek örülök,az az,hogy ezt átadhatom. - felém tolt egy apró ékszeres dobozt.
- Nem muszáj most válaszolnod,de örülnék neki,ha elfogadnád.
Félve nyitottam ki a kis ékszeres dobozt,benne egy szív alakot formáló gyémánt gyűrű,lila színben pompázva. Gyönyörű volt,s valószínű nagyon drága ,csak néztem a kis királykék párnák közé illeszkedett gyűrűt még 3 nap után is az ablakomban ülve, azon gondolkodtam,hogy mit is tehetnék. Akárhogy gondolkodtam a sunyiságot kivéve nem rossz ember… Döntésre jutottam és egy sötét szombati éjszakán kértem meg,hogy találkozzunk.
Tae Woo mindig stílusos ,jóképű és kedves volt,ahogy megállt előttem ,láttam rajta,hogy fél,mert tudja,hogy miért hívtam ilyen késői órán. Csak álltam vele szemben majd felé nyújtottam a kis dobozt,amit keserűen vett el és így szólt:
- Tudtam,hogy nem szabadna reménykednem.
Kinyitotta a dobozt és hirtelen nézett rám.
- Min Hae!?
Csak álltam ott,égető fájdalommal a szívemben,nem azért fájt,mert Tae Woo állt velem szemben,hanem azért,mert nem Hong Ki.
Akkor megpecsételődött a jövőm,mikor felmutattam a kezemen lévő gyémánt gyűrűt és remegő ajkakkal azt mondtam,hogy „igen”.
